Nagyvárosunk szülötte: Sóskúti Margit

Sóskúti Margit 1892. január 12-én született a mai József Attila úti (1894-től Laktanya körút, 1926-tól Horthy Miklós út, 1945-től viseli a költő nevét) hétemeletes házak helyén. 1919 őszéig élt itt, s Beregszászon hunyt el 1968. december 23-án. A kárpátalji városban kezdte írni az „Emlékiratok”-at, melyben a szolnoki évtizedekről is szól:

„Alig voltam 5 éves, mikor árván maradtunk. Két fiú, 7 és 9 évesek, meg én a legkisebb, szegény nagyanyánk nyakába szakadtunk. Szerencsére maradt reánk két kis rozoga ház és vagy egy holdnyi gyümölcsös kert. Az árvaságot akkor még nem igen éreztük, mert nagymama gondunkat viselte. Szolnokon laktunk, abban a szép nagy paraszt városban, mert nekem nagyon szép még most is Szolnok. Abban az időben – 32 éve már – a laktanya körúton, ahol mi is laktunk, mind nagy portás, nagy kertes házak voltak. Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni...”

Sóskúti Margit 1902-ben nagymamájával és fivéreivel
Fénykép unokái (Joanovics Rita és Péter) gyűjteményéből

Sóskúti Margit írásainak híre Németh Lászlóhoz is eljutott, s az író szorgalmazta azok kiadását. Erre azonban sajnos nem került sor, s ma is kéziratban hevernek. A Verseghy Kör próbálja Sóskúti Margit emlékét fenntartani. Ennek egyik jeleként táblát állított szülőháza helyén.

Sóskóti Margit-emléktábla a József Attila úton (a helyes halálozási év: 1968) – Fotó: Kósa Károly

Sóskúti Margit életrajza: Nevezetes szolnokiak: Sóskúti Margit, a szolnoki születésű emlékiratíró
Beregszászi síremléke: Jász-Nagykun-Szolnok megyei panteon: Sóskúti Margit
Részletek az „Emlékiratok”-ból Újházi Ede és a kis Hamupipőke, valamint — a szülőházban játszódó — Az új lakó címmel.

Pettenkofen a Nagyvárosban

»A szabadságharc idejében élt Szolnokon egy bizonyos Sz. István nevezetű polgár. Foglalkozására nézve a bőripari kézműves céh tiszteletreméltó tímár szakosztályához tartozott. Tekintélyes, jómódú, becsületes iparosember volt, aki a városvezetés nehéz munkájában is segédkezett az elöljáróságnak. Ott lakott családjával a Nagyváros egyik szérűskertes házában a Bügén túl. Onnan járogatott ki naponkint a Zagyva-duzzasztóhoz, ahol a nyers bőrt áztatták.« Akkoriban még nem volt a városban laktanya, így az itt állomásozó katonákat részben a családoknál szállásolták el. »Sz. Istvánék újból kaptak katonákat. Gyönyörű háromszobás házukban volt elég hely. Az udvari részen, ahol a nyári konyha is állott, tíz jószágra való istálló is volt, ahova huszárokat szállásoltak el. Fent, a lakás egyik szobájába két osztrák tiszt került. Az egyik civilben valami éhenkórász piktorféle szerzet lehetett, mert üres idejében – amelyből a napok óta tartó „szélcsend” miatt most bőven kijutott – mindig a festéket pepecselte, kenegette az állványra kifeszített papirosra. Ennek a piktor-szerzetnek a nevét nemcsak akkor, hanem serdülő koromban is sokszor hallottam. Pettenkofen névre hallgatott…«
Magyary Albert iskolaigazgató, lapszerkesztő Barangolás Szolnok múltjában című sorozatának egyik epizódjában meséli el csaknem egy évszázaddal később a fenti, nagyszüleitől hallott történetet. Azért fontos számunkra, mert August Xaver Karl von Pettenkofen (Bécs, 1822. május 10. – Bécs, 1889. március 21.) osztrák festőművészről köztudott, hogy többször járt Szolnokon. Először az 1849. év elején tartózkodott városunkban csataképfestőként. 1851 és 1881 között a szakirodalom szerint tizenegy alkalommal tért vissza (több osztrák művészt is a számukra egzotikus vidékre invitálva). Erről számos alkotása tanúskodik, s arról is vannak ismereteink, hol szállt meg, hol étkezett. Egyik szálláshelyét emléktáblával is megjelölte a Szolnoki Művészeti Egyesület.

Emléktábla az egykori vár területén, a Gutenberg tér 8. számú házán  — Fotó: Kósa Károly, 2009.08.12.

A szabadságharc alatti ittlétéről azonban eddig csak az 1849. január 22-én vívott ütközetet megörökítő litográfiája tanúskodott. Magyary Albert írásából tudtuk meg tehát, hogy a Nagyvárosban (majd a szandai Nagymajorban) kapott szállást a „piktor”, akit ma már a Szolnoki Művésztelep „ősatyjának” tartunk.
A fentiek pedig talán arra a kérdésre is választ adnak, hogy miért ebben a városrészben készültek 1852-ben az első szolnoki fotográfiák egy külföldi utazófotográfus munkájaként.

Az első Szolnokon készült fotográfiák (2)

Jelenlegi ismereteink szerint az első szolnoki fényképet egy utazófotográfus készítette 1852-ben a Nagyvárosban. A képze-letbeli dobogó második fokán egy másik utazófotográfus ugyanitt készült fotója (mindkettő látható e blogban) és az első szolnoki „fényírdász” 1854-re datált felvétele áll „holtversenyben”.

Chryastel Ignatz pékmesterből lett hivatásos fotográfussá, s valószínűleg 1854-ben nyitott műtermet Szolnok főtere közelében. Ugyanebben az évben készíthette a fenti fényképet, melyet – miként az előző kettőt – Berta Ferenc fotótörténész tett közzé A fényképészipar 150 éve Szolnokon (Szolnok, 2002.) című könyvében. A műtermi felvétel Kántor Ferencet ábrázolja családjával együtt. Ez a Kántor Ferenc pedig minden valószínűség szerint azonos azzal a „földésszel”, aki 1848-ban, 35 éves korában nemzetőrnek jelentkezett, s a „Nagy tized”, azaz a Nagyváros 313. száma alatt lakott.

(Hogy miért e városrész lakóit választhatták első „modellül”, arról egy következő bejegyzésben fogok szólni.)

A "Reinheimer-ház" (2)

Reinheimer Károly és felesége Hoppe Auguszta
Fotó: Szigeti Henrik - Szolnok (1892 és 1895 között)

Karl Gottlieb Isidor Reinheimer, azaz Reinheimer Károly (Wittenberg, 1830 – Szolnok, 1895) „a Magyarországon első gőzmotor hajtású fűrészgép-sorozatot felszerelni jött társaival Szolnokra. A szolnoki fűrésztelep gépesítéséhez az 1850-es évek elején Németországból hozattak felszerelést és szakembereket. Mivel az ipartelep dolgozói nemigen értettek még a gőzmotor kezeléséhez, minden komolyabb üzemzavarnál a németek segítségét kérték. Dédapám többször is jött; a húszéves ifjú embert megkedvelték, és végleg itt marasztalták: legyen a gőzfűrész gépésztechnikusa” – írta Rékasy Ildikó az Eső 2008. nyári számában. 

A Reinheimer-ház alaprajza

Valószínűleg a Hoppe Augusztával 1857-ben kötött házassága után építtették a Gábor Áron tér és a Mártírok útja sarkán ma is álló  házat, melyet elsőszülött fiuk, Reinheimer Károly (Szolnok 1858 – Szolnok 1907) haláláig birtokolt a család.

Ifjabb Reinheimer Károly és felesége Timon Irén
Fotó: Mayer György és Társa - Bp. (1880-as évek vége)

A képek és az adatok rendelkezésre bocsátásáért 
Rékasy Ildikót illeti a köszönet.
A ház mai állapotát lásd régebbi bejegyzéseinkben!

Olimpiai pontszerző a Nagyvárosból

Osztályképen, 2002-ben

Karakas Hedvig 1990. február 21-én született Szolnokon. A Nagyváros lakójaként a városrész II. Rákóczi Ferenc nevét viselő általános iskolájában végezte alapfokú tanulmányait.

2000-ben kezdte sportpályafutását a szolnoki Wadokai Judo klubban. Számos hazai és nemzetközi siker után a mai napon, 2012. július 30-án érkezett (eddigi) pályája csúcsára: 5., azaz pontszerző helyen végzett a londoni olimpia cselgáncstornáján, az 57 kg-os súlycsoportban.

Osztálykép 1999-ben

Osztálykép, 2001

Osztálykép, 2002

A szolnoki II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola 8. B. osztálya 2003-ban

Ismeretlen fotós(ok) fényképei Kósa Gyöngyvér osztálytárs gyűjteményéből.

Egy sarok története (3/1b)

A képeken a Hunyadi út és a Bercsényi utca sarkán állt, 1913-tól 1944-ig a Kereskedelmi Iskolának otthont adó épület látható. A felső kép – egy 1944-ben feladott képeslap részlete – az utca felőli látványt mutatja. Az alsó kép az épület udvar felőli oldalának 1921. évi állapotát rögzítette, előtte a tanintézet végzős osztályának tanulóival és osztályfőnökükkel. 

Pintér Irén gyűjteményéből. 
(A felső sor jobb szélén áll édesapja, Pintér István.)

Nagyvárosi óvodások – 1930-31

A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola mai formáját 1910-ben elnyert épületének emeleti termében működő óvoda neveltjei óvónénijükkel az 1930-31-es tanévben. Pintér Irén – alulról a második sor bal szélétől a harmadik, nagy sötét masnival – vasdiplomás tanítónő gyűjteményéből.

A Büge

»... rádöbbenek, hogy a most „Meder” névvel cifrálkodó utca nem más, mint a gyerekkorombeli Büge utca!
Mint a rohanó, gátszakító ár, lepnek meg a Büge utcához fűződő emlékek.
Akkor még a Büge utcának, akármilyen furcsán hangzik is, nem volt közepe. A mai hepehupás szekérút helyén a Büge folydogált. Eredeti szolnoki patak volt ez. Szolnokon eredt, s itt is ömlött a Tiszába. Persze, az „eredés”-t nem úgy kell érteni, hogy valami hegyoldalból kibuggyanó forrás indította volna el a Bügét, hanem a környékbeli árkokban, gödrökben, lapos területeken meggyülemlett eső- és szennyvizeket vezette le a Büge, amely maga sem volt más, mint egy szélesebb és mélyebb árok, de nyári hirtelen záporkor meg tavaszi olvadáskor úgy megdagadt, és olyan komolyan hömpölygött, hogy még a Zagyvával is felvette a versenyt. Ennek az ároknak a két szélén sorakoztak a Büge utcai nádfedeles apróházak, holmi velencei hangulatot adván e városrésznek, csak éppen gondolák nem voltak rajta, hanem a szemközti oldalakhoz az itt-ott átvetett padlóhidakon történt a közlekedés. A régi Vasút utcánál pedig egész komoly híd vezetett át a Bügén.

Lenhardt Sámuel metszete az 1820-as évekből (részlet). Középen a Bügén átívelő hidat látjuk.

A Büge egyik elsőrendű játszóhelyünk volt gyerekkorunkban. Különb, mint a vásártér, vagy a Móric-liget, vagy a disznópiac. Télen a Bügére jártunk korcsolyázni, nyáron pedig regatta-szenvedélyünket elégítettük ki a Bügén...«

Részlet Kertész Mihály (Szolnok, 1888.–Bp. 1945.) Meder utca című tárcájából. Az először a Szolnoki Újság által 1934-ben közölt írás olvasható a szerző Így éltünk mi... című kötetében is (Szolnok, 2004.)

A Mozdonyvezetők Otthona (1)

"Szolnoki MÁV Mozdonyvezetők Otthona. 1921-ben alakult meg, alapszabályait azonban csak 1924-ben hagyták jóvá, s így csak ekkor kezdhette meg működését. Első elnöke Csapó Sándor volt. Székházát 1927-ben avatták fel, 1934-ben kibővítették. Akik létesítéséhez anyagilag hozzájárultak, a nagyteremben elhelyezett márványtáblán vannak megörökítve. Tagjainak száma 230, könyvtára 800 kötetes. Elnök Kindlovits-Kalocsai Péter, alelnökök Dénesi-Decker Károly és Pásztor József, titkár Herkó Gyula, jegyző Fenyőfalvi József, pénztáros Dobos István, ellenőrök Galsai Ljubomir, Szeli Mihály, Nádudvari Károly, számvizsgálók Kóti József, Pecsenka János, Máltai Lajos, háznagy Szép János, könyvtáros Vadkerti János."

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye múltja és jelene.

Szerk. Scheftsik György. Pécs, 1935.

A Mozdonyvezetők Otthona 1975-ben – háttérben a József A. út hétemeletes épületeivel
Fotó: Orgoványi Dezső

***
MÁV Mozdonyvezetők Otthona
Horthy Miklós u. 43.
Díszelnök: Cserjés Károly fűtőházfőnök
Elnök: Csapó Sándor
Alelnökök: Gulyás Frigyes és Losonczy József
Titkár: Pásztor József
Pénztáros: Dobos István
Jegyzők: Zrubka József, Verebélyi József és Sarkady Gyula
Ellenőrök: 

vitéz Czinkotay Mihály, Balázs Béla és Herkó Ferenc
(Szolnoki kalauz és címtár ... 1928. Szerk. Tamásy Béla)

Szovjet mosoda kéménye ontotta a füstöt és a kormot

László Cecília rajza

A Nagyváros egyik jellegzetessége volt Szolnok város 

legfüstokádóbb "gyárkéménye" a Dobó István utcában. 

A közelben lakó László Cecília gyermekkori élményét rajzolta le.

Elmondta, hogy a környékbeli gyermekek kapkodták a leszálló babszem nagyságú koromdarabokat.

A lenti képen a mosoda épületét látjuk, immár kémény nélkül.

Fotó: Kósa Károly, 2011.07.27.

Társadalmi esemény a vendéglőben

1929. március 3-án a szolnoki gazdák farsangzáró bált rendeztek a Nallábú kocsmájában — hivatalos nevén Víg Kálmán vendéglőjében —, mely ma Rex Büfé néven működik. A rendezvényen részt vett a főispán, az alispán, a polgármester, a gimnázium igazgatója, a rendőrfőnök és több más városi potentát. A város országgyűlési képviselője táviratban köszöntötte a résztvevőket. A helyi lap pedig részletesen beszámolt az eseményről:

"A gazdák vacsorája
A szolnoki gazdaközönség a farsangi vigalmaknak mintegy záradékául a Víg Kálmán Hunyadi-utcai vendéglőjében f. hó 3-án vasárnap este 8 órakor morzsa vacsorát rendezett. A szolnoki gazdáknak vezéreik és elöljáróik iránti bizalma és őszinte ragaszkodása csak úgy és az által tehette sikerültté és ünnepélyessé e mulatságot, hogy vezető férfiait körében tisztelhette. Ezért jelentek meg a fényesen sikerült mulatságon Almásy Sándor a vármegye főispánja, Alexander Imre alispán, dr. Tóth Tamás polgármester, Wollek Géza a reálgimnázium igazgatója, Fábry Zoltán rendőrtanácsos, az állami rendőrség főnöke és számosan a város vezető egyéniségei közül.

Almásy Sándor főispán      Kenéz Béla országgy. képviselő      Alexander Imre alispán

A feldíszített termekben, terített asztaloknál a szolnoki előkelő gazdaközönség tagjai, azok feleségei és szép leányai mintegy 300-an foglaltak helyet, kik az érkező illusztris vendégeket megéljenezték.
A felszolgált ízletes vacsora alkalmat szolgáltatott a felszólalásokra, ezek között a gazdák részéről Varicska László mondta az első felköszöntőt, ki a vendégeket üdvözölte, majd ifj. Kovács Ferencz a gazdaközönség nevében talpraesett felszólalásában a vármegye főispánját, alispánját és a vendégeket, valamint a gazdaközönséget, annak kedves feleségeit és leányait szeretettel üdvözölve, az egyetértésre és a haza jobb jövőjére emelte poharát. Ezután Almásy Sándor főispán általános figyelem között meleg közvetlenséggel, mint a gazdaközönség igaz és őszinte barátja, ki a nemzet törzsének a magyar gazdáknak boldogulásán szívvel lélekkel működik, összetartásra, hazafias munkára buzdította a gazdákat, mert csak így, nem pedig hamis jelszavakkal érhető el azon szent cél, mely után, minden becsületes magyar hazafi sóvárog: a régi nagy Magyarország! A zajos éljenzéssel fogadott nagy hatású beszéd után dr. Tóth Tamás polgármester tartalmas hosszabb beszédben fejtegette a gazda társadalomra s vezetőire váró nagy feladatokat és a boldogulás legfőbb eszközére, az anyagi áldást hozó jó esztendőre, a jó termésre, ezzel a gazdák boldogulására emelte poharát.

Tóth Tamás polgármester        Hunyor Imre városi aljegyző      Wollek Géza gimn. igazgató

Wollek Géza reálgimnáziumi igazgató, mint a gazdaifjúság szellemi fejlődésének figyelemmel kísérője, sok jóakarattal és tanáccsal buzdította a gazdákat, hogy fiaik szellemi tehetségének fejlesztését iparkodjanak minél magasabb fokra emelni, mert ezáltal is a gazdálkodásbani sikert fogják előmozdítani, az eredményeket elérni. A tetszéssel fogadott beszéd után dr. Hunyor Imre dr. Kenéz Béla, Szolnok város szeretett képviselőjének és sokorópátkai Szabó István volt miniszter, országgyűlési képviselők sürgönyeit olvasta fel, kik elfoglaltságukkal kimentik elmaradásukat.
A vendégek egy részének távozása után a fényes sikerű mulatság még a késő éjjeli órákig tartott." 

Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok, 1929. márc. 7.

Nagyvárosunk híres-neves kocsmája

"A »Nallábú«-ként emlegetett kocsma, a Hunyadi és a Dobó István utca sarkán, a »Nagyváros« leghíresebb kocsmája, parasztlegények szokott helye, ahol a »báld«-ot is tartani szokták. A lányok csak úgy kerültek táncba, ha valamelyik pitykésgombos legény odaintette valamelyiküket a terem szélén várakozók közül. Nagy volt a vigalom. Ritkán múlt egy este verekedés, bicskázás nélkül. A kocsma nevét még dalba is foglalták. Hányszor lehetett hallani: »Nallábúnál múlat a szeretője«. S mivel közel volt a laktanya, nekik is kedvelt tanyájuk volt."

Kaposvári Gyula: Szolnok képekben. Szolnok, 1984.