2014. november 30., vasárnap

Úszóverseny a MÁV uszodában — 1943

Ifj. vitéz Horthy Miklós rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter megnyitja a „Búvár Kund” jelvényszerző úszóversenyt
Elhangzó szöveg: 
A szolnoki „Búvár Kund” jelvényszerző versenyeket a Magyar Úszó Szövetség elnöke, ifjabb vitéz nagybányai Horthy Miklós, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ünnepi beszéde nyitotta meg. „Magyar Ifjúság, lányok és fiúk! A Búvár Kund úszóversenyekkel ősi eszményképet kívánunk szolgálni és feleleveníteni. Célunk még az is, hogy a testileg erős, szellemileg felkészült és a világ legkiválóbb népeinek fiaival is teljesen egyenrangú magyar ifjúságot neveljünk. Ti pedig derék magyar lányok és fiúk menjetek mindnyájan egy irányba: a józan magyar erő és szellemiség irányvonalán! E hazát becsülettel meg kell védenünk és szebbé, boldogabbá és termékenyebbé téve kell majd hátrahagyni az utánunk jövő nemzedékeknek.”
1943. szeptember
Magyar Világhíradó 1021.

2014. szeptember 30., kedd

Ostromnapló 1944-ből

Galgóczy Erzsébet (Szolnok, 1905. jún. 27. – Bp., 1962. márc. 27.) világi értelemben talán naplóírónak nevezhető. Ő volt az egyetlen magyar stigmatizált (Krisztus sebeihez hasonló sebhelyeket viselő), akit neveztek „nagy magyar engesztelőnek”, „Krisztus fehér vértanújának” is. 1933-tól 1944 végéig a Rákóczi úton lakott. (Egy forrás a 9. számot nevezi meg, de a házat még nem sikerült azonosítani.) A mozgásképtelen nő Itt vészelte át az ostromot, melyről feljegyzéseket készített.

Barátnőjével, Kiss K. Erzsébettel az udvaron

1944. október 8. (vasárnap): „... szívem forró érzésével kezdtem reggeli imámhoz. Be sem fejezhettem rendesen, mikor heves ágyúszót hallok, és a golyó borzalmas süvöltéssel hasított el a ház mellett. Megdermedve hallgattam ezt a nagyon új hangot. Még fel sem fogtam, mi lehet ez, máris süvöltött a másik golyó, amelynek lecsapódása itt a közelben hallatszott... Az ágyúzás egyre hevesebb lett, amelybe gépfegyvergolyók pattogása, süvöltése és puskák ropogása vegyült. Mindenki elvesztette a fejét. Jöttek a szomszédok, hogy a pincében kérjenek menedéket. Ekkor engem is felvettek és levittek a pincébe; a legsarkába, egy kis szalmára fektettek...”
Október 9.: „... Ma részleteket is hallottam az itt lefolyt harcokról. Rengeteg ház leégett, egész utcasorok... A mi udvarunkban is több gránát robbant, tele van gránáttölcsérrel. Ablak egy sem maradt épségben. De ami legjobban elszomorít, hogy az utcán igen sok halott van szanaszét...”
Október 16., hétfő: „... Az ágyúzás még mindig tart, a pincéből csak rövid időre tudnak feljönni. Én 8.-a óta nem láttam a jó Isten napját...
Szombaton újra hevesebb lett az ágyúzás...
Vasárnap délelőtt újra fokozódott az ágyúzás, délután mindig hevesebb lett a harc. Nem tudtam, kit sajnáljak jobban, kiért és miért imádkozzam, hiszen mindkét fél meg van győződve róla, hogy a legjobbat akarja...
Azt mondják, a város nagyon össze van rombolva... A mellettünk levő ház is égett az éjjel. Hajnalban az ágyúzás kezdett csendesedni, próbáltak az itteni házbeliek is oltani, de megmenteni már semmit sem lehetett. Mindenfelé sok a halott, a lakosság köréből is...”

?: „Ma hoztak fel a pincéből, és meglátogatott egy orosz főhadnagy, aki a pincéből ismert. Elszörnyülködött, hogy milyen rosszul nézek ki. Elhozta az orosz orvost, de nemigen tudott semmit tenni. Beszélni nem tudunk. Jobb, ha hagynak. Mindenáron el akart valahová vinni a kórházba. De kértem, csak hagyjon itt. Nehezen belenyugodott. Mindig vannak katonák a lakásban. Igen jók és figyelmesek. Ha esznek, hoznak be és megkínálnak, és igen zokon veszik, ha elutasítom. Így elfogadok mindent és a gyerekeknek adom. Azok igen örülnek. Néha kissé hangosabbak, ilyenkor leinti őket valamelyik: Beteg van a háznál!...”

Galgóczy Erzsébet a kertben gyerekekkel, 1933.
Az idézetek és a képek forrása: 
A szeretet nem ismer határt. Galgóczy Erzsébet élete és szenvedése 1905–1962. H. n. [1991.]

2014. július 30., szerda

A Nagyváros légifotókon


A kép felső részében a Nagyváros észak-keleti "sarkát" látjuk. Bal szélen a Konstantin utca, tőle jobbra a Mikszáth utca (előtte a körforgalom), A József Attila úton tovább (jobbra) haladva a kép szélén a Bercsényi utca és a Hunyadi út kezdete.


A fotó alsó harmadán keresztül a József Attila út húzódik, a jobb szélen a Bercsényi utcába látunk be.


Az előtér középpontjában az Eötvös téri, "Gólya" körforgalom (jobb szélen a víztorony). Jobbra a József Attila út indul, a "kanyar" előtt balra a Hunyadi út ágazik el, a jobb szélen a 7 emeletes lakóházak sorakoznak.


A kép közepét a tűzoltóság épülete és udvara foglalja el.

......................................................
A képek forrása: www.legifoto.com

2014. május 20., kedd

Diákélet a Nagyvárosban

Serfőző Simon író, költő 1942-ben született Zagyvarékason. Az általános iskolát Szolnokon végezte. 10–11 éves korában íratta át édesanyja az akkor Rákóczi Úti Általános Iskola névvel illetett tanodába. Erre így emlékezett később Gyerekidő című regényében:

»Rég elkezdődött a tanítás, mikor bekopogtunk az igazgatói irodába. Akkorra már áttelefonáltak a másik iskolából, tudott rólunk az igazgató.
Nem is vesződött velünk sokat. A folyosón elköszönt anyámtól, nem úgy mint én, mert elfelejtettem — a megszeppenéstől, zavaromtól —, s beterelt sietve valamelyik ajtón. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Hogy nem a mennyországban, abban egy percig sem kételkedtem, mert az csak másképpen nézhet ki. Nem olyan kopottasan, a gyerekcipők összerugdalta falaktól csúfosan, mint ahol magamat találtam.
Letelepedtem hátul, valamelyik padba, ahová az órát tartó tanárnő irányított, s jól van. Ültem.
Beletörődtem: úgyse jó már nekem sehol. Mit finnyáskodtam volna! Nem mindegy, hol vagyok?
Akár itt, akár máshol.
Nem egészen, mert rájöttem hamarosan, ez csak más iskola. Hasonlít a legelsőhöz. Ahonnan idevetődtem, azzal össze se lehet vetni. Ott nem lehetett egy jót szaladni se, olyan szűk volt az udvar. Itt egészen messzire benyúlt a kertek közé. A másik oldalon pedig még egy elgazosodott, bokros, fás rész is tartozott az iskolához. Amit rögtön a legelső szünetben körbenéztem. Keskeny Palival, aki mellém szegődött, s kikérdezgetett, ki vagyok, honnan jöttem, a hóba taposott macskacsapáson bementünk jó mélyen a bozótosba.
Becsengetéskor alig tudtunk visszaérni időre. Csupa hó, zúzmara lett a cipőnk, nadrágunk, amiről leolvadva, kiterjedt tócsává gyűlt össze a pad alatt. Tapicskált benne a bakancsunk.

A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola környéke Szolnok m. város átnézeti térképén, 1948.

Azután más volt itt hazafelé menni is. Mikor vége lett a tanításnak, s kiszabadultunk a kapun, nemsokára azt vettem észre, hogy az utcában hol itt verődött össze egy csapat gyerek, hol amott. S aztán az egyik helyen hangos nevetés tört ki, majd a másikon dulakodás, lökdösődés kezdődött. Kezdtem jobban odafigyelni, mi történik, mitől a fölbolydulás? Le ne maradjak valamiről.
Épp akkor furakodott mellém egy, a fején nagy kalánfület viselő gyerek, akinek még nem tudtam a nevét, s fölemelve a táskáját, az előttem lépegető Keskeny Pali mögé lopózott. Majd hirtelen Pali táskájára rácsapott vele, ami egyből kiesett a kezéből, le a járdára. S mivel a fatáskája drótkallantyúval záródott, akárcsak az enyém, az ütéstől kinyílt, s kiszóródott belőle füzet, könyv, tolltartó; minden, ami benne volt.
S ez történt a többi helyen is, ezért tört ki itt-ott verekedés, miközben a többiek nevettek azon, aki pórul járt: táskájából kitálalt mindent a hóra.
Keskeny Pali mint a mérges pulyka, fordult hátra, s kereste a tettest.
Mikorra megtalálta szemével, az már az utca másik oldalán kapkodta a lábát. Pali futott utána egy darabig, de annak akkora előnye volt, aligha érhette utol.
— Szétvágom, csak találkozzunk! — kullogott vissza nagymérgesen. Akkorra én mindent visszapakoltam a táskájába.
Legcsúfosabban a füzetei néztek ki, összekoszolódtak a piszkos, olvadó hótól. Jobban teszi majd, ha a számtanfüzetéből kitép pár lapot, s ami arra volt írva, átmásolja. Ahogy kinyílva ráesett a hóra, elmaszatolódtak a tintával írt betűk, számok; összefolyt az egész.
Vigasztalásul megígértem neki, hogy segítek majd a verekedésnél. Én is úgy gondoltam, akárcsak Pali, hogy meg kell leckéztetni, aki ezt tette vele, nem maradhat annyiban. Már csak azért sem, nehogy én is úgy járjak, mint ő. Nagyon nem szeretném!
— A nyakát kitekerem! — fogadkozott Pali. Amit én túlzásnak tartottam, hiszen sok erőt nem néztem ki belőle.
Nyiszlett, vékonylábú-nyakú legényke volt. Szál bélnél nem lehetett több benne.
De majd lesz valahogy. Az a fontos, hogy a holnapi reggel nem kezdődik rosszul. Nemcsak szemlélője leszek a történéseknek, hanem éppenséggel főszereplője. Ami mindjárt más.
Érdemes lesz iskolába jönni.
«

Serfőző Simon. A kép forrása: www.szimamiskolc.hu

2014. április 10., csütörtök

Nagyszüleim emléke


Nagyszüleim az 1950-es évek végétől az 1970-es évek elejéig, szűk másfél évtizeden át laktak a József Attila út 40. számú házban.


Nagymamám volt a "kertész": a virágok, zöldségek, gyümölcsök termesztője és árusítója. Emellett varrt, másoknak is. Így sok környékbeli asszony betért hozzá. A kaput nappal sosem zárták.


Nagyapám, Váradi Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő volt. Hozzá is gyakran jöttek rokonai, barátai és "ügyfelei". Ő egyébként nem ült mindig otthon: együtt is többször jártunk a Tiszavirág cukrászdában, ahol én sarokházat ettem, ő pedig kávét ivott, beszélgetett és újságot olvasott.


A fenti ablak mögött volt a nyári konyha és a "varroda". Mellette nagyapám műhelye, hátrább a baromfiudvar mindenféle szárnyassal. A kép jobb széléről lemaradt a kicsi kerti füstölő. Nagymamám bérfüstölést is vállalt, így a csirke, kacsa, liba, pulyka mellett gyakran volt a háznál hurka, kolbász, sonka is.


A dolgos hétköznapok után a hétvégi, ünnepi családi összejövetelek, lakomák következtek. Szinte minden megtermett hozzá a portán. A nagy tortákat is a nagymamám készítette. A bort is ő állította elő, méghozzá szőlőből! A gyümölcsfák a pálinkát is "megtermették". Nagyapám által készített edényben nagymamám főzte, s a kontyok alá is ő kutyult belőle édes császárkörte-likőrt. A lenti képen látjuk, hogy néha még pihenésre is jutott idő.


Ezek után csoda, hogy gyermekként a nyarak nagy részét náluk szerettem tölteni? Hozzájárult ehhez még szinte állandó jókedvük vagy pl. a "kincsekkel" teli fiókok hada (melyek tartalmát jobban ismertem, mint öt-hat mai fiókomét). 
Nagyapámtól kaptam egy tangóharmonikát, melyen muzsikálni tanított. (Nem rajta múlt a kevés siker.)
Külön vonzerő volt a hátsó utcára nyíló kapu, ahol időnként megszöktünk nagyapámmal (ezért "Szökő-kuccának" hívtuk), s nagymamám színlelt meglepetésére az első kapun jöttünk vissza. Számomra az is érdekes volt, hogy a ház előtt (a 4-es úton) araszolt "fél Európa" a Fekete tengerhez. 
Ez a földi "paradicsom" a porta kisajátításával szűnt meg, s most egy háromemeletes irodaház szürkéllik a helyén.

2014. február 10., hétfő

Horthy István-dombormű a tárházon

Az 1930-as években épült szolnoki gabonatárház épületén 1943. április 18-án leplezték le Erdey Dezső szobrászművész alkotását. A Magyar Világhíradó képkockáin az avatás képei mellett a tárházat és a Nagyváros apró épületeit is láthatjuk:

1943. április
Magyar Világhíradó 1001.

Az elhangzó szöveg:
A kormányzó úr őfőméltósága, valamint a kormányzóhelyettes özvegye, ifjabb nagybányai Horthy Miklós rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, továbbá a kormány tagjainak jelenlétében leplezték le Jász-Nagykun-Szolnok megye vármegyeházában [a gabonatárház épületén] a hősi halált halt kormányzóhelyettes úr arcképét. A díszközgyűlést Urbán Gáspár báró főispán nyitotta meg. „Magyarok istene, elszólítottad tőlünk élete virágjában vitéz nagybányai Horthy Istvánt, fiatal kormányzóhelyettes urunkat. Add, hogy áldozatos példaadása örökké a magyarságé maradjon, és vezesse nemzetét dicsőséges harcokon át az áhítatosan várt boldog nemzeti jövendő ígéret-földjére!” Az ünnepi beszédet dr. Kele István prelátus, felsőházi tag mondotta. „A legmagyarabb vármegye kormányzó urunk őfőméltósága szülő vármegyéje, amelynek életével a Horthy család egymást követő nemzedékei annyira összeforrtak. A kormányzóhelyettesnek a vármegye törvényhatóságának örökös tagjának, felsőházi tagjának emlékét meg akarta örökíteni, midőn az ő életnagyságú képét megfestette. Hulljon le tehát a lepel!” A kegyeletes ünnepség után a „Nostra” gabonatárház oldalfalában elhelyezett dombormű leleplezési ünnepségén vitéz Darányi Béla, a „Futura” alelnök-vezérigazgatója mondott avatóbeszédet. „Néhány hét múlva lesz évfordulója annak, hogy Magyarország főméltóságú kormányzóhelyettese, vitéz nagybányai Horthy István magas látogatásával tüntette ki az Alföld e legnagyobb gabonatárházát, a magyar gazdák fáradhatatlan és verejtékes munkásságának hatalmas kincseskamráját. Most, midőn dicső emlékét az utókor számára itt is megörökítjük, rajta keresztül és vele együtt kegyelettel emlékezünk mindazokra, akik hozzá hasonlóan a legtöbbet, életüket áldozták a Szent Istváni örök Magyarországért.” Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter koszorút helyezett el az emlékmű alatt.