 |
A Nagyváros részlete az 1881. évi kataszteri térképen – piros vonal jelzi a mai Széchenyi utcát.
A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár gyűjteményéből. |
»A Nagyváros szívében, a Széchenyi-utcában, amit régebben Félcsizma-sornak neveztek, lakott és három évtizeddel ezelőtt még élt két parasztember. Az egyiket Ecsekinek hívták és „Tolvaj” volt a csúfneve, a másiknak Mondok volt a családi neve, de mindenki „Dade” néven ismerte az utcában és környékén. Ecseki és Mondok két szépszál öregember volt, ezüstös, dús hosszú hajjal, mint két megtermett jegenyefa. Hosszú bajuszuk kacskaringóban végződött, szájukban örökkön égő, kis kupakos selmeci pipa, előttük kifogyhatatlan félliteres üveg, örökös jókedv a szemükben: típusai a jóízű, megelégedett, becsületes magyar embernek. Ha ma élnének, első látásra, szó nélkül állítanának ki számukra erkölcsi bizonyítványt, akkor... akkor mindenki tudta róluk, hogy valamikor mindketten betyárok voltak. Vagyonukat lopással szerezték. Nem közönséges kapcabetyárok voltak, nem apagyilkos rablók, sem alávaló tyúktolvajok. Specialisták. Szakmájuk az ökör- és lólopás volt, iparukat nagyban űzték és Szolnok székhellyel országszerte messze földek nagy gazdaságaiban fejtettek ki vagyonelosztó működést.
Vagyonokat lopkodtak össze, de csak a morzsák maradtak meg. A lopott pénz, a kártyán nyert vagyon hamar elúszik. Ők sem voltak kivételek a szabály alól. Könnyen szerzett vagyonukon ők is könnyen túladtak.
Hol? Bizalmas körben, őszinte érdeklődésre sokat beszélt a két öreg a régi jó világról... Szolnok környékén, az országutak kereszteződésénél, árvízjárta helyek mentett részein apró csárdák hívogatták az utast, és biztos pihenőt adtak a munkába menő, vagy onnan visszatérő „üldözött” embereknek is. Itt hangos zeneszó mellett, vicánkoló széplány társaságában hamar gazdát cserélt a „szerzett” ökör és ló ára, ami megmaradt, el lehetett költeni és el is költötték vígan az akkor még kisváros Szolnok kurta korcsmáiban.«
Forrás: Szolnok. Fejezetek a város múltjából.
Szerk. Vidor Győző. Szolnok, 1927.
