A Mozdonyvezetők Otthona (2)

A mozdonyvezetőknek székházukat "1934-ben ki kellett bővíteniük. Ezt az alkalmat használták fel arra, hogy a »közösségi szellem erősítése« céljából mindazok neveit felvéssék egy szép márványtáblára, akik az »Otthon létesítéséhez, bővítéséhez anyagi segítséggel hozzájárultak«. A díszes márványtáblát a székház nagytermében helyezték el."

Dankó Imre: A vasutas város.

(Múzeumi Levelek 75. I. kötet, Szolnok, 1996.)

Az emléktábla ma az utód, a VOKE Csomóponti Művelődési Ház bejáratánál látható. Ugyanott fényképeztem le 2005-ben a tablóképet is. (Az otthon létrejöttének időpontját illető ellentmondások feloldása nem e blog feladata.)

A szolnoki Nagyvárosban játszódó regény

 

 Kertész Mihály Szökés a teknőben című regénye. Borító.

Kertész Mihály Miksa Szökés a teknőben – Két kicsapott diák kalandjai a Tiszán című ifjúsági regénye Szatmáron került ki a nyomdából 1923-ban, mégpedig azonnal két változatban: könyvként, illetve a Cimbora című, Benedek Elek által (fő)szerkesztett lapban. A szolnoki Nagyvárosban játszódó mű olyan sikert aratott, hogy 1927 októberében Bonyhádi Klingl Róbert rendező német filmet kívánt forgatni belőle Szolnokon. Ehhez meg is kapta az író engedélyét. Bár a forgatás kezdő napjában is megegyeztek, a film valószínűleg mégsem készült el. Sajnos a regény is alig hozzáférhető. Szerencsénkre azonban Kertész Mihályt még 1934-ben is foglalkoztatta a téma, s a Meder utca című tárcája révén némi képet alkothatunk a regény s a tervezett film cselekményéről:

»Kindlovits Jóska különösen élénken emlékezhetik a Bügére, mert egyszer merész vállalkozásának volt kiinduló helye. Mihók ugyanis állandó hadilábon állott az alsóbb középiskolai tudományokkal, aminek szomorú bizonyítéka volt az egyik húsvéti bizonyítvány. A sok ,,elégtelen” a végsőkig elkeserítette Mihókot, s elhatározta, hogy világgá megy. Mivel pedig gyalogolni nem akart, vasútra meg nem volt pénze, a vízi utat választotta, úgy tervezte, hogy a Bügén — a teknőben — lemegy a Tiszára, a Tiszán a Dunára, a Dunán a Fekete-tengerig. Mindezt kinézte a térképen, s egy tavaszi hajnalon fel is szerelte vitorlását, fejszéről, fűrészről sem feledkezvén meg. Az elindulás pillanatában azonban fülön csípte Illés bácsi, s dugába dőlt a merész vállalkozás. De a szökési kísérletről tudomást szereztünk, s a ma már boldogult Batizy Guszti, az osztály poétája, hatalmas hősi költeményben írta meg az esetet. A bevezető sorokra most is emlékezem: ,,Büge vize zavaros, Mihók most a kormányos. Hangzanak a parancsszavak: Van-e fűrész a ladik alatt?...”«

Kettő az "Öt Házak" közül

Fotó: Jason Scogna (jasonscogna.com)

Az 1920-as évek második felében egyemeletes házakat építtetett tisztviselőinek a  MÁV.  (Lásd az "Öt Házak" a Nagyvárosban című bejegyzést!)  Ezekből sajnos mára részben szükséglakások lettek, s inkább szociofotók készítésére ösztökélnek, mint városunk építészeti értékeinek bemutatására. Itt készítette egyetlen közzétett szolnoki fényképét az Egyesült Államokban született, Olaszországban élő nyelvtanár, Jason Scogna, aki 2011-ben látogatott városunkba.

Fotó: "Napraforgoo" (flickr.com)

Ugyane két Mártírok úti épület közé kukkantott be 2008-ban a felvételeit "fedőnéven" közzétevő Napraforgoo is.
A jelenlegi állapotot saját felvételeimmel illusztrálom:

A MÁV uszoda építése

Pilczer Sándor
Hogy is kezdődött?

»1922 nyarán kicsiny, de merész társaság indult el Szolnokról a legsötétebb Jászapátiba: a Szolnoki MÁV akkor alakult, első úszóstafétája! Három öreg harcos: dr. Solti Elemér a sprintner, Kormos Jenő a hátúszó, s e sorok írója a mellúszó! Itthon a Tiszában szenzációs időket úsztunk. A békalencsés, sűrű és nehéz vizű apáti versenymedencében aztán kiderült, hogy dr. Solti sprinternek is olyan higgadt és megfontolt, mint fiskálisnak. Kormos barátunk is különb legénynek bizonyult a talpán, mint a hátán s az én híres mellem is olyan pici lett, mint egy vizes zsemlye!
Rettenetesen leégtünk! A többi versenyző már a versenyt követő táncmulatságon táncolt, mikor bennünket szócsövön keresztül tapintatosan figyelmeztettek, hogy: „hét óra után a fürdőzés tilos!”
Akkor határoztam el, hogy, ha törik, ha szakad, Szolnokon állóvizű versenymedencének kell lenni!
Pár küzdelmes, gyönyörű év következett. A Holt-Tisza-ágban rendeztük a versenyeket, szegény Komjádi Béla jött le évről évre, vele kötöztem a nehezen odacipelt tutajokat, amelyek a rögtönzött medencét határolták, és a szolnoki úszók eredményei évről évre javultak, s úszókörökben lassan tényezők lettünk.
Közben cikkeztem is pár évig, s mint az Úszószövetség tanácstagja kiharcoltam azt is, hogy egy komoly és nagy értekezlet foglalkozzék az uszoda problémájával. A vármegyeházán, az akkori főispán úr elnöklete alatt tartott értekezleten felszólalt dr. Kéler Tibor az Úszószövetség akkori vidéki elnöke, s Béldy Alajos vezérkari ezredes, mindketten ragyogó szónokok, s meg is győzték a jelenlevőket, hogy az úszósporthoz állóvíz és szabályos versenymedence kell.
Ugyanezen az értekezleten állapították meg a szakemberek, hogy a versenymedencéhez s az állóvízhez bőven folyó pénz kell. Mintegy 50 000 pengő. Ez a sötét szám elhomályosított minden ragyogó szónoklatot. A főispán úr kijelentette, hogy a megyének ily célra nincsen pénze. A városi kiküldött bejelentette, hogy a városnak egyáltalában nincsen pénze. A Testnevelési Tanács delegáltja aktákkal igazolta, hogy az évi összes felesleges pénzüket Szolnokba ölték: építettek egy gyönyörű klubházat a Tisza Evezős Egyletnek. A következő húsz esztendőben Szolnok ne számítson pénzre!
Hát mi azért is számítottunk! Még aznap este összeültünk hárman egy külön értekezletre. Farkas István főmérnök, a MÁV S. E. lelke, Bosnyák István főtitkár, s szerénységem. Sötét tervet eszeltünk ki, a terv érett gyümölcse a mai ragyogó uszoda.
Farkas és Bosnyák a következő hajnalon kimérték a MÁV telepén a mostani uszoda helyét, s néhány emberrel kiemeltették egy ásónyom mélységben a földet. Egy 50x20 méteres sekély gödör támadt az ásás nyomán. Ezt a gödröt lefényképeztettük. Az eredeti fényképen alig látszott, hogy ástak azon a szent helyen.
Egy merész retus után azonban a kép oly távlatot és mélységet kapott, hogy a budapesti Császár-fürdő hitvány köpőcsésze volt mellette.
Ezzel a retusált képpel felutaztam az Úszószövetség legközelebbi tanácsülésére, s elsírtam, hogy keserves munkásfillérekből összeszedtünk 5000 pengőt, s a kubikos munkákat már elvégeztük, de jön az ősz s a tél, s ha nem tudjuk kellő időben a beton-munkálatokat elvégezni, a gyönyörűen kidolgozott medence-falak összeomlanak, s kárba veszett a pénzünk s a munkánk. A fényképet kézről-kézre adtam, s a Szövetség tanácsa mint egy ember állott mellém: a kész medencét ki kell betonozni. Nem is kértem sokat, „csak” 15 000 pengőt. Gondoltam, abból lehet engedni!
Egy hét múlva sürgősen hívattak Pestre. Rendkívüli tanácsülés volt kitűzve, a szolnoki uszoda ügyében. A szövetség kitűnő elnöke referált, hogy eljárt a kultuszminiszter úrnál, s határozott ígéretet kapott, hogy az eddigi nagy munkát és befektetést nem hagyja a miniszter úr veszendőbe menni. Választ kért tőlem, hogy 8000 pengő elegendő-e a betonozáshoz. Éreztem, hogy egyenesben vagyunk! A szolnoki fiúk mégis verseny-medencében fognak úszni!
Még egy nehéz formalitás következett. A Testnevelési Tanács leküldötte Hajós Alfrédot, ellenőrizni a betonozás előtt álló ,,kész” medencét. Hát „valami” még hiányzott, de a MÁV lelkes vezetői becsületszavukat adták, hogy mire a pénz megjön, tényleg ki lesz teljesen ásva a terv szerinti medence.
Hajós Alfréd, a nagyszerű mérnök és még nagyszerűbb sportember jelentette is, hogy „minden rendben” de azt is bejelentette, hogy legalább 12 000 pengő kell a betonozáshoz. Végül kaptunk 10 000 pengőt!
Az uszodát 1929. júniusában avattuk. Soha olyan előkelő úszótársaság nem lesz Szolnokon, mint akkor volt. Itt volt a Szövetség teljes vezetősége, s a világhírű magyar vízipóló-csapat minden tagja, akik bemutató mérkőzést játszottak. Két hónappal később ebben a medencében rendezte a Szövetség a X-ik magyar úszókongresszust. Azóta a MÁV sportszerető vezetősége minden évben csinosította, javította az uszodát.
Hát így jutott el ez az azóta is egyre épülő és szépülő versenyuszoda „idáig”!«

Szolnoki Tükör, I/2. 1933.

Magyarország–Ausztria atlétikai viadal

Magyarország–Ausztria 73:54
A magyar atléták győzelmével végződött a szolnoki MÁV pályán rendezett magyar-osztrák verseny. (MFI)

Az elhangzó szöveg: A 100 méteres síkfutásban Strukl [?] osztrák versenyző győzött 10,9 másodperces idővel. A gerelyvetést 64 méter 66 centiméteres dobásával Várszegi nyerte. A 110 méteres gátfutóversenyben 15,6 másodperc alatt Levente győzött. 4 méteres ugrásával Proksch [?] osztrák versenyző nyerte a rúdugrást.

1937. július  
Magyar Világhíradó 700.

Gázrobbanás – 1976. november 2.

Fotó: Garai Csák György

»Riadó után 

Műszaki mentőszolgálatunk 24 órán keresztül megfeszített erővel dolgozott

Ismeretes, hogy november 2-án a szolnoki Tóth Ferenc utcai 1-3 számú házban nagyerejű gázrobbanás történt melynek következtében tizenhárman veszítették életüket, köztük több kisgyerek. A riadóztatás után polgári védelmi műszaki-mentő szakszolgálati alakulatunk – Patay Árpád műszaki igazgatóhelyettes parancsnoksága alatt – százharminckét szakemberrel, szükséges gépekkel kezdte meg a mentést. Műszaki alakulatunk szakemberei huszonnégy órán keresztül megfeszített erővel dolgoztak, igen veszélyes, nehéz körülmények között.«

Építők, 1976. december

Nagyvárosi gyerekek — Sóskúti Margit írása

Sóskúti József és László az 1900-as évek elején

»Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon [a mai József Attila út hétemeletes házakkal beépített része] végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni. Tavasszal, mikor a nap melege félig felszikkasztotta a pocsolyát, mi gyerekek felhúzódtunk a napsütötte palánk tövébe, az árok partjáról odakapartunk egy nagy rakás sarat, és kezdődött a munka. Az én kortársaim mind fiúk voltak, azok közül is csak egy volt nálamnál fiatalabb: történet Pásztor Laci, a többiek 1, 2, 3, vagy 4 évvel idősebbek, többnyire iskolások már. Okosak, egészségesek és jók voltak mind. Soha sem sajnáltam, később sem, hogy abban a korban csak fiúk voltak játszótársaim, mert azt hiszem, hogy olyan ügyes, mozgékony és sokoldalú játékban sohasem lett volna részem, ha történetesen mind lányok lettek volna pajtásaim. Különben sokáig sem én, sem a fiúk tudomást sem vettünk arról, hogy én leány vagyok. De azon a tavaszon mégis megkaptam az első ütést, amiért véletlenül lánynak teremtődtem. Úgy volt, hogy felhordtuk a finom sarat az árokból és Fliecinger Fülöp, a főnök – ő volt a legidősebb és a legkomolyabb fiú – kiadta a rendeletet, hogy mozdonyt és kupékat kell csinálnunk. Az én Jóska bátyám, az idősebb Kovács és Pásztor-fiú voltak a mérnökök, a többi mind inas. De aki 6 darab használható vonatkereket tudott csinálni, azt felszabadították és lett belőle segéd. Már minden gyerek felszabadult, csak én meg Pásztor Laci voltunk inasok. Végre nekem is sikerült 6 darab szép egyforma, akkurátus kereket csinálni. Vittem is a főnök elé boldogan. Azonnal segéddé akart avatni, de az egyik Kovács fiú – a mérnök – erélyesen tiltakozott, hogy lány nem lehet segéd. Ő bizony nem tűri, hogy egy igazi lány, aki még mindig szoknyában jár, segéd legyen az ő társaságukban, ha még száz kereket csinál, akkor sem [...] A szép kis kerekek pedig ott feküdtek sorba rakva a pallón a főnök előtt. A fiúk pedig összenéztek, eddig egyiknek sem jutott eszébe, hogy lány van közöttük. Most egyszerre mind megcsúfoltnak érezte magát és ellenségesen morogtak felém. Fliecinger Fülöp, a főnök pedig ült komolyan, méltóságteljesen. Úgy emlékszem ma is, mintha tegnap történt volna, pirosnyelű budlibicskával kenyeret szelt és szalonnát meg hagymát evett hozzá. Aztán szépen letette az elemózsiát egy csomó frissen nőtt fűre és megnézte mégegyszer a kis kerekeket, aztán kijelentette, hogy bizony azok szépek, szebbek mint a fiúk kerekei. „Hát aztán főnök vagyok-e vagy nem vagyok főnök?” „Az vagy, az!” – mondták a fiúk. „Nahát, akkor én azonnal segéddé avatom ezt a lányt, és akinek nem tetszik elmehet.” Jó pártfogómtól az elégtételt ugyan megkaptam, de a mag már el volt hintve, s ettől fogva oda-oda mondtak nekem, és bizony sokszor megkeserítették életemet.«

Sóskúti Margit

(részlet „Emlékiratok” című írásából)