Czakókerti szerelem

»A fülemüle ébresztett fel, és futottam mezítláb a harmatos füvön a vén nyárfák alá. A reggeli nap átszűrődött az ideges levelek között, s ott a vadvirágos tisztáson már vidám volt az élet. ... A kertnek ezen a részén senki sem járt, tulajdonképpen az első sor nyárfán túl már nem volt a miénk. Valamikor gondozott park lehetett a szomszédnak ez a kertrészlete, amit a miénktől mély vadvízzel telt árok választott el. De az idő és a vén fák ősszel hulló levelei betemették régen, csak kertünk egyik sarkában volt még mély az árok, melyben tavasszal furcsa zubogással gyűlt a víz.

A fiatal Sóskúti Margit hölgyek társaságában, valószínűleg a szolnoki kertjükben.

Míg a fiúk [testvérei] itt voltak, a parton építettünk tanyát, s a vízen át függőhidat vertünk, csónakot eresztettünk és úszni tanítottuk szelídített sündisznóinkat. De négy év óta egyedül bújom azt a kis rengeteget. Minden fa külön jóbarátom. Öregek már nagyon, 50 vagy 100 évesek, nem tudom. S aki úgy össze-vissza ültette őket, botanikus lehetett, mert volt itt olyan fa is, amilyent azóta sem láttam. A szomorúfűz földig eresztette le hajlékony ágait, amelyen halványzöld selyemből készültek a finom levelek, s a selyemsátor mögött a legforróbb napon is hűvös volt. Mellette az a furcsa narancsféle már méregzöld volt, a gyümölcse is zöld, de gömbölyű és ripacsos, mint a narancs, és fehér nedv folyt ki belőle. A magja pedig szintén olyan, mint a narancsé. És mi, akik összeettünk mindent a kertben, sohasem kóstoltuk meg ezt a furcsa gyümölcsöt. A galagonya teli volt tavasszal piros rózsáival, késő ősszel pedig piros bogyóval, amit egyéb híján meg is lehetett enni, amikor már vadkörtét sem találtunk a rég lehullott levelek közt.

Szerettem mind egyenkint és együtt is őket, de legislegjobban szerettem a vén nyárfákat, jobban a bokréta alakú meggyfánál és jobban az édes gyümölcsű barackfánál is. Ezek a vén fák úgy tudtak suttogni, beszélni, sírni, mintha emberi lélek szólt volna belőlük. Helyettem sírnak, zokognak, gondoltam nyári zivatarok idején, mikor ott áztam bőrig közöttük. Csodálatos volt ez az én birodalmam, és én boldog voltam nagyon.

Czakó Péter kertje és a Sóskúti-kert Szolnok város 1881. évi kataszteri térképén. A Sóskúti-telek az akkori Laktanya körút (ma József A. út) mellett feküdt.

Egyik reggel egy fiút találtam ott: állt a tisztás szélén és nézte a hancúrozó rigókat. Mikor meglátott, rám nevetett. A szeme kék volt és vidám. Visszanevettem: „Hogy kerül az én birodalmamba?” „Tanulni jöttem ide a római jogot, de olyan csodálatosan szép itt minden, s olyan ricsajt csapnak ezek az őslakók, hogy lehetetlen itt gondolkozni. Pedig az apám Pestről küldött ide. Azt mondta: itt nem háborgat senki, pihenjek és tanuljak sokat.” Erre mindketten nevettünk, s már jó barátok voltunk, és együtt örültünk a kertnek minden reggel és délben, mikor nekem szabad időm volt. Első perctől fogva úgy beszéltünk már és annyi mondanivalónk volt, mintha régen ismertük volna egymást. „Milyen jó, hogy maga is itt van, és úgy szereti ezt a kertet, mint én.” És bennem ujjongott a boldogság: van ismét valakim. „Nagyon szeretem a természetet és úgy szeretnék utazni messze, szép vidéket látni.” „Én már voltam Olaszországban, a nagybátyám vitt magával.” És beszélt a csodálatos olasz égről. De én már nem hallottam a szavak értelmét, mert úgy láttam, az ő szeme szebb és kékebb a legszebb égnél is. És a szája?

Istenem, 18 éves voltam, jó lett volna a szájára borulni és csókolni, csókolni. De nem lehet…

Este forró volt az ágyam, a fejemet a párnába fúrtam és sírtam, sírtam igazi könnyeket. De másnap már nyugodtan mentem a kertbe, s csak annyit éreztem, hogy jó, nagyon jó a közelében lenni. Egyszer azt mondja szomorúan: „Holnap már elutazom, reggel korábban jöjjön le, hogy utoljára még több ideig legyünk együtt!” És reggel már régen szólt a fülemile, lármáztak, civakodtak a rigók, csak én nem mertem lemenni. Ha most odamegyek, ráborulok a piros, nedves szájára, azt pedig nem szabad megtenni. Végre kimentem a kertünk közepéig, ahonnan már látni lehetett őt, s onnan intettem búcsút neki. Integetett, hívott türelmetlenül, de én elfutottam.

Másnap ismét egyedül bújtam a kertet, és még jobban szerettem. Este is kijártam és sorra másztam a fákat vagy táncoltam a vén fák körül. Öntudatlanul, csak ösztönszerűleg fárasztottam úgy ki magamat, és aludtam éjszaka, mint a tej. A nyugtalanságom mégsem ült el egészen…«

A fenti sorok Sóskúti Margit (Szolnok, 1892. jan. 11. – Beregszász, 1968. dec. 23.) Németh László biztatására írt „Emlékiratok” című kéziratából származnak. 

Sóskútiék kertjének helyén ma a József Attila úti hétemeletes épületek állnak. A szomszédos kert tulajdonosa pedig – a térképek tanúsága szerint – Szentiványi Czakó Péter (1846 - 1916) ügyvéd, földbirtokos volt, akinek 9 gyermeke közül legidősebb és leghíresebb Czakó Elemér (Szolnok, 1876. dec. 15. – Bp. 1945. ápr. 29.) könyvkiadó, művészeti író volt.

Sóskúti Margit minden bizonnyal Czakó Endrével találkozott azon a nyáron, aki 1890-ben született Szolnokon, s a halotti anyakönyv tanúsága szerint egyetemi hallgató volt 1912-ben, Budapesten bekövetkezett halálakor. 

Sóskúti Margit kéziratainak és fényképgyűjteményének rendelkezésre bocsátását unokájának, Joanovics Ritának köszönöm.

Emlékezés a Czakó-kertre

A Czakó-kert (balra) és a Sóskúti-kert (jobbra) Szolnok város 1881. évi kataszteri térképén.

Sóskúti Margit a szolnoki Laktanya körúton (ma József Attila út) született 1892-ben, s itt élt 1919-ig. Emlékiratában megemlékezett saját kertjükről és a szomszédos – ma már csak a legidősebbek emlékezetében „élő” – Czakó-kertről:

»Hosszú hetekig ki sem mozdultam a kertből vasárnaponként, s hogy több időt tölthessek ott, reggel korán keltem. A fülemüle ébresztett fel és futottam mezítláb a harmatos füvön a vén nyárfák alá. A reggeli nap átszűrődött az ideges levelek között, s ott a vadvirágos tisztáson már vidám volt az élet. Amióta a fiúk elmentek és senki sem háborgatta a szarkák és sárgarigók fészkét, nagyon elszaporodtak az én cimboráim. Ezen a nyáron 14 rigót számoltam birodalmamban. A kertnek ezen a részén senki sem járt, tulajdonképpen az első sor nyárfán túl már nem volt a miénk. Valamikor gondozott park lehetett a szomszédnak ez a kertrészlete, amit a miénktől mély vadvízzel telt árok választott el. De az idő és a vén fák ősszel hulló levelei betemették régen, csak kertünk egyik sarkában volt még mély az árok, melyben tavasszal furcsa zubogással gyűlt a víz. 

Míg a fiúk itt voltak, a parton építettünk tanyát s a vízen át függőhidat vertünk, csónakot eresztettünk és úszni tanítottuk szelídített sündisznóinkat. De négy év óta egyedül bújom ezt a kis rengeteget. Minden fa külön jó barátom, öregek már nagyon, 50 vagy 100 évesek, nem tudom, s aki úgy össze-vissza ültette őket, botanikus lehetett, mert volt itt olyan fa is, amilyent azóta sem láttam. […] Szerettem mind egyenkint és együtt is őket, de legislegjobban szerettem a vén nyárfákat, jobban a bokréta alakú meggyfánál és jobban az édes gyümölcsű barackfánál is. Ezek a vén fák úgy tudtak suttogni, beszélni, sírni, mintha emberi lélek szólt volna belőlük. Helyettem sírnak, zokognak, gondoltam nyári zivatarok idején, mikor ott áztam bőrig közöttük. Csodálatos volt ez az én birodalmam, és én boldog voltam nagyon.«

A Colonel — mint Jézus a kisdedek között

Kádi Péter rajza

Sóskúti Margit (Szolnok, 1892. jan. 11. – Beregszász, 1968. dec. 23.) a szolnoki Nagyváros szülötte. A ma József Attila nevét viselő úton laktak 1919-ben is. (Szülőházának helyét emléktábla jelöli a 27. számú épület falán.) Itt élték át a világháború éveit, a forradalmakat, a román ostromot is. 1919. augusztusában már nagyon rossz volt az élelmiszer-ellátás. A „zagyva koszttól” megbetegedett kétéves fia, Joanovics Constantin Pál, s az orvos az akkor szinte beszerezhetetlen tejet javasolta neki. Ám a szomszédban korábban egy hadseregszállító lakott, aki marhát szállított a katonák számára, s amikor jól ment az üzlet, kivágatta kertjéből a gyümölcsfákat, s tágas istállókat építtetett. Ekkor már a román megszállók fejték ott esténként a legelőről behajtott rekvirált teheneket. A többit már mondja el maga az aggódó anya:

»Udvarunkról a magas tornácra lehetett látni, ott ült esténként a „Colonel” — ahogyan katonái hívták az ezredest. Már harmadik este néztem, hogyan vigyáz a temérdek tejre. Néhány lépés az egész, ide érzik a frissen fejt tej szaga s az én gyerekem éhen pusztulhat. Nem bírtam ki tovább, felkaptam Palkót és mentem vele hozzá, a lábam reszketett, a szívem dobogott mire felértem a lépcsőkön. Az idegen hatalmasság nem értett magyarul. Az udvarról, a tehenek közül felhívott egy erdélyi fiút, ez tolmácsolta a kérésemet. Aztán megenyhült szemmel nézett a gyerekre, mire Palkóm félreérthetetlen mozdulattal repesett felé: „Bácsi”. A kis kölyök barátságát nem lehetett visszautasítani, ölbe kapta és unszolására vitte a tehenek közé, előbb intézkedett, hogy minden este kapjak egy lábos tejet, pénz nélkül. Persze, híre ment a dolognak és másnapra követőim akadtak. Alkonyatkor úgy ült ott a „Colonel”, mint Jézus a kisdedek között. Egy őrmesterrel összeíratta a gyermekeket és fejés után szétosztották a tejet.«

Nagyvárosi gyerekek — Sóskúti Margit írása

Sóskúti József és László az 1900-as évek elején

»Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon [a mai József Attila út hétemeletes házakkal beépített része] végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni. Tavasszal, mikor a nap melege félig felszikkasztotta a pocsolyát, mi gyerekek felhúzódtunk a napsütötte palánk tövébe, az árok partjáról odakapartunk egy nagy rakás sarat, és kezdődött a munka. Az én kortársaim mind fiúk voltak, azok közül is csak egy volt nálamnál fiatalabb: történet Pásztor Laci, a többiek 1, 2, 3, vagy 4 évvel idősebbek, többnyire iskolások már. Okosak, egészségesek és jók voltak mind. Soha sem sajnáltam, később sem, hogy abban a korban csak fiúk voltak játszótársaim, mert azt hiszem, hogy olyan ügyes, mozgékony és sokoldalú játékban sohasem lett volna részem, ha történetesen mind lányok lettek volna pajtásaim. Különben sokáig sem én, sem a fiúk tudomást sem vettünk arról, hogy én leány vagyok. De azon a tavaszon mégis megkaptam az első ütést, amiért véletlenül lánynak teremtődtem. Úgy volt, hogy felhordtuk a finom sarat az árokból és Fliecinger Fülöp, a főnök – ő volt a legidősebb és a legkomolyabb fiú – kiadta a rendeletet, hogy mozdonyt és kupékat kell csinálnunk. Az én Jóska bátyám, az idősebb Kovács és Pásztor-fiú voltak a mérnökök, a többi mind inas. De aki 6 darab használható vonatkereket tudott csinálni, azt felszabadították és lett belőle segéd. Már minden gyerek felszabadult, csak én meg Pásztor Laci voltunk inasok. Végre nekem is sikerült 6 darab szép egyforma, akkurátus kereket csinálni. Vittem is a főnök elé boldogan. Azonnal segéddé akart avatni, de az egyik Kovács fiú – a mérnök – erélyesen tiltakozott, hogy lány nem lehet segéd. Ő bizony nem tűri, hogy egy igazi lány, aki még mindig szoknyában jár, segéd legyen az ő társaságukban, ha még száz kereket csinál, akkor sem [...] A szép kis kerekek pedig ott feküdtek sorba rakva a pallón a főnök előtt. A fiúk pedig összenéztek, eddig egyiknek sem jutott eszébe, hogy lány van közöttük. Most egyszerre mind megcsúfoltnak érezte magát és ellenségesen morogtak felém. Fliecinger Fülöp, a főnök pedig ült komolyan, méltóságteljesen. Úgy emlékszem ma is, mintha tegnap történt volna, pirosnyelű budlibicskával kenyeret szelt és szalonnát meg hagymát evett hozzá. Aztán szépen letette az elemózsiát egy csomó frissen nőtt fűre és megnézte mégegyszer a kis kerekeket, aztán kijelentette, hogy bizony azok szépek, szebbek mint a fiúk kerekei. „Hát aztán főnök vagyok-e vagy nem vagyok főnök?” „Az vagy, az!” – mondták a fiúk. „Nahát, akkor én azonnal segéddé avatom ezt a lányt, és akinek nem tetszik elmehet.” Jó pártfogómtól az elégtételt ugyan megkaptam, de a mag már el volt hintve, s ettől fogva oda-oda mondtak nekem, és bizony sokszor megkeserítették életemet.«

Sóskúti Margit

(részlet „Emlékiratok” című írásából)

Nagyvárosunk szülötte: Sóskúti Margit

Sóskúti Margit 1892. január 12-én született a mai József Attila úti (1894-től Laktanya körút, 1926-tól Horthy Miklós út, 1945-től viseli a költő nevét) hétemeletes házak helyén. 1919 őszéig élt itt, s Beregszászon hunyt el 1968. december 23-án. A kárpátalji városban kezdte írni az „Emlékiratok”-at, melyben a szolnoki évtizedekről is szól:

„Alig voltam 5 éves, mikor árván maradtunk. Két fiú, 7 és 9 évesek, meg én a legkisebb, szegény nagyanyánk nyakába szakadtunk. Szerencsére maradt reánk két kis rozoga ház és vagy egy holdnyi gyümölcsös kert. Az árvaságot akkor még nem igen éreztük, mert nagymama gondunkat viselte. Szolnokon laktunk, abban a szép nagy paraszt városban, mert nekem nagyon szép még most is Szolnok. Abban az időben – 32 éve már – a laktanya körúton, ahol mi is laktunk, mind nagy portás, nagy kertes házak voltak. Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni...”

Sóskúti Margit 1902-ben nagymamájával és fivéreivel
Fénykép unokái (Joanovics Rita és Péter) gyűjteményéből

Sóskúti Margit írásainak híre Németh Lászlóhoz is eljutott, s az író szorgalmazta azok kiadását. Erre azonban sajnos nem került sor, s ma is kéziratban hevernek. A Verseghy Kör próbálja Sóskúti Margit emlékét fenntartani. Ennek egyik jeleként táblát állított szülőháza helyén.

Sóskóti Margit-emléktábla a József Attila úton (a helyes halálozási év: 1968) – Fotó: Kósa Károly

Sóskúti Margit életrajza: Nevezetes szolnokiak: Sóskúti Margit, a szolnoki születésű emlékiratíró
Beregszászi síremléke: Jász-Nagykun-Szolnok megyei panteon: Sóskúti Margit
Részletek az „Emlékiratok”-ból Újházi Ede és a kis Hamupipőke, valamint — a szülőházban játszódó — Az új lakó címmel.