»A fülemüle ébresztett fel, és futottam mezítláb a harmatos füvön a vén nyárfák alá. A reggeli nap átszűrődött az ideges levelek között, s ott a vadvirágos tisztáson már vidám volt az élet. ... A kertnek ezen a részén senki sem járt, tulajdonképpen az első sor nyárfán túl már nem volt a miénk. Valamikor gondozott park lehetett a szomszédnak ez a kertrészlete, amit a miénktől mély vadvízzel telt árok választott el. De az idő és a vén fák ősszel hulló levelei betemették régen, csak kertünk egyik sarkában volt még mély az árok, melyben tavasszal furcsa zubogással gyűlt a víz.
 |
| A fiatal Sóskúti Margit hölgyek társaságában, valószínűleg a szolnoki kertjükben. |
Míg a fiúk [testvérei] itt voltak, a parton építettünk tanyát, s a vízen át függőhidat vertünk, csónakot eresztettünk és úszni tanítottuk szelídített sündisznóinkat. De négy év óta egyedül bújom azt a kis rengeteget. Minden fa külön jóbarátom. Öregek már nagyon, 50 vagy 100 évesek, nem tudom. S aki úgy össze-vissza ültette őket, botanikus lehetett, mert volt itt olyan fa is, amilyent azóta sem láttam. A szomorúfűz földig eresztette le hajlékony ágait, amelyen halványzöld selyemből készültek a finom levelek, s a selyemsátor mögött a legforróbb napon is hűvös volt. Mellette az a furcsa narancsféle már méregzöld volt, a gyümölcse is zöld, de gömbölyű és ripacsos, mint a narancs, és fehér nedv folyt ki belőle. A magja pedig szintén olyan, mint a narancsé. És mi, akik összeettünk mindent a kertben, sohasem kóstoltuk meg ezt a furcsa gyümölcsöt. A galagonya teli volt tavasszal piros rózsáival, késő ősszel pedig piros bogyóval, amit egyéb híján meg is lehetett enni, amikor már vadkörtét sem találtunk a rég lehullott levelek közt.
Szerettem mind egyenkint és együtt is őket, de legislegjobban szerettem a vén nyárfákat, jobban a bokréta alakú meggyfánál és jobban az édes gyümölcsű barackfánál is. Ezek a vén fák úgy tudtak suttogni, beszélni, sírni, mintha emberi lélek szólt volna belőlük. Helyettem sírnak, zokognak, gondoltam nyári zivatarok idején, mikor ott áztam bőrig közöttük. Csodálatos volt ez az én birodalmam, és én boldog voltam nagyon.
 |
| Czakó Péter kertje és a Sóskúti-kert Szolnok város 1881. évi kataszteri térképén. A Sóskúti-telek az akkori Laktanya körút (ma József A. út) mellett feküdt. |
Egyik reggel egy fiút találtam ott: állt a tisztás szélén és nézte a hancúrozó rigókat. Mikor meglátott, rám nevetett. A szeme kék volt és vidám. Visszanevettem: „Hogy kerül az én birodalmamba?” „Tanulni jöttem ide a római jogot, de olyan csodálatosan szép itt minden, s olyan ricsajt csapnak ezek az őslakók, hogy lehetetlen itt gondolkozni. Pedig az apám Pestről küldött ide. Azt mondta: itt nem háborgat senki, pihenjek és tanuljak sokat.” Erre mindketten nevettünk, s már jó barátok voltunk, és együtt örültünk a kertnek minden reggel és délben, mikor nekem szabad időm volt. Első perctől fogva úgy beszéltünk már és annyi mondanivalónk volt, mintha régen ismertük volna egymást. „Milyen jó, hogy maga is itt van, és úgy szereti ezt a kertet, mint én.” És bennem ujjongott a boldogság: van ismét valakim. „Nagyon szeretem a természetet és úgy szeretnék utazni messze, szép vidéket látni.” „Én már voltam Olaszországban, a nagybátyám vitt magával.” És beszélt a csodálatos olasz égről. De én már nem hallottam a szavak értelmét, mert úgy láttam, az ő szeme szebb és kékebb a legszebb égnél is. És a szája?
Istenem, 18 éves voltam, jó lett volna a szájára borulni és csókolni, csókolni. De nem lehet…
Este forró volt az ágyam, a fejemet a párnába fúrtam és sírtam, sírtam igazi könnyeket. De másnap már nyugodtan mentem a kertbe, s csak annyit éreztem, hogy jó, nagyon jó a közelében lenni. Egyszer azt mondja szomorúan: „Holnap már elutazom, reggel korábban jöjjön le, hogy utoljára még több ideig legyünk együtt!” És reggel már régen szólt a fülemile, lármáztak, civakodtak a rigók, csak én nem mertem lemenni. Ha most odamegyek, ráborulok a piros, nedves szájára, azt pedig nem szabad megtenni. Végre kimentem a kertünk közepéig, ahonnan már látni lehetett őt, s onnan intettem búcsút neki. Integetett, hívott türelmetlenül, de én elfutottam.
Másnap ismét egyedül bújtam a kertet, és még jobban szerettem. Este is kijártam és sorra másztam a fákat vagy táncoltam a vén fák körül. Öntudatlanul, csak ösztönszerűleg fárasztottam úgy ki magamat, és aludtam éjszaka, mint a tej. A nyugtalanságom mégsem ült el egészen…«
A fenti sorok Sóskúti Margit (Szolnok, 1892. jan. 11. – Beregszász, 1968. dec. 23.) Németh László biztatására írt „Emlékiratok” című kéziratából származnak. (Rendelkezésre bocsátását unokájának, Joanovics Ritának köszönöm.)
Sóskútiék kertjének helyén ma a József Attila úti hétemeletes épületek állnak. A szomszédos kert tulajdonosa pedig – a térképek tanúsága szerint – Szentiványi Czakó Péter (1846 - 1916) ügyvéd, földbirtokos volt, akinek 9 gyermeke közül legidősebb és leghíresebb Czakó Elemér (Szolnok, 1876. dec. 15. – Bp. 1945. ápr. 29.) könyvkiadó, művészeti író volt.
Sóskúti Margit minden bizonnyal Czakó Endrével találkozott azon a nyáron, aki 1890-ben született Szolnokon, s a halotti anyakönyv tanúsága szerint egyetemi hallgató volt 1912-ben, Budapesten bekövetkezett halálakor.
Sóskúti Margit kéziratainak és fényképgyűjteményének rendelkezésre bocsátását unokájának, Joanovics Ritának köszönöm.
