Honfoglalási emlékmű a József Attila úton

Schwajda György felavatja a NEFAG által állított honfoglalási emlékművet. Fotó: Csabai István.

A Nagykunsági Erdészeti és Faipari Rt. 1996-ban honfoglalási emlékművet állíttatott a József Attila úton, a Kürt utca és a Balassa Bálint utca átjárójánál. Az alkotást Schwajda György avatta fel szeptember 26-án a NEFAG új, ugyanakkor megnyitott ügyfélszolgálati irodája mellett.
(Az emlékmű ma már nem áll itt.)

Fotó: Kósa Károly, 2004.06.24.

Fotó: Kósa Károly, 2004.06.24.

Fotó: Kósa Károly, 2004.06.24.

Fotó: Kósa Károly, 2004.06.24.

Nagyszüleim emléke

Nagyszüleim az 1950-es évek végétől az 1970-es évek elejéig, szűk másfél évtizeden át laktak a József Attila út 40. számú házban.

Nagymamám volt a "kertész": a virágok, zöldségek, gyümölcsök termesztője és árusítója. Emellett varrt, másoknak is. Így sok környékbeli asszony betért hozzá. A kaput nappal sosem zárták.

Nagyapám, Váradi Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő volt. Hozzá is gyakran jöttek rokonai, barátai és "ügyfelei". Ő egyébként nem ült mindig otthon: együtt is többször jártunk a Tiszavirág cukrászdában, ahol én sarokházat ettem, ő pedig kávét ivott, beszélgetett és újságot olvasott.

A fenti ablak mögött volt a nyári konyha és a "varroda". Mellette nagyapám műhelye, hátrább a baromfiudvar mindenféle szárnyassal. A kép jobb széléről lemaradt a kicsi kerti füstölő. Nagymamám bérfüstölést is vállalt, így a csirke, kacsa, liba, pulyka mellett gyakran volt a háznál hurka, kolbász, sonka is.

A dolgos hétköznapok után a hétvégi, ünnepi családi összejövetelek, lakomák következtek. Szinte minden megtermett hozzá a portán. A nagy tortákat is a nagymamám készítette. A bort is ő állította elő, méghozzá szőlőből! A gyümölcsfák a pálinkát is "megtermették". Nagyapám által készített edényben nagymamám főzte, s a kontyok alá is ő kutyult belőle édes császárkörte-likőrt. A lenti képen látjuk, hogy néha még pihenésre is jutott idő.

Ezek után csoda, hogy gyermekként a nyarak nagy részét náluk szerettem tölteni? Hozzájárult ehhez még szinte állandó jókedvük vagy pl. a "kincsekkel" teli fiókok hada (melyek tartalmát jobban ismertem, mint öt-hat mai fiókomét). 
Nagyapámtól kaptam egy tangóharmonikát, melyen muzsikálni tanított. (Nem rajta múlt a kevés siker.)
Külön vonzerő volt a hátsó utcára nyíló kapu, ahol időnként megszöktünk nagyapámmal (ezért "Szökő-kuccának" hívtuk), s nagymamám színlelt meglepetésére az első kapun jöttünk vissza. Számomra az is érdekes volt, hogy a ház előtt (a 4-es úton) araszolt "fél Európa" a Fekete tengerhez. 

Ez a földi "paradicsom" a porta kisajátításával szűnt meg, s most egy háromemeletes irodaház szürkéllik a helyén.

Nagyvárosi gyerekek — Sóskúti Margit írása

Sóskúti József és László az 1900-as évek elején

»Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon [a mai József Attila út hétemeletes házakkal beépített része] végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni. Tavasszal, mikor a nap melege félig felszikkasztotta a pocsolyát, mi gyerekek felhúzódtunk a napsütötte palánk tövébe, az árok partjáról odakapartunk egy nagy rakás sarat, és kezdődött a munka. Az én kortársaim mind fiúk voltak, azok közül is csak egy volt nálamnál fiatalabb: történet Pásztor Laci, a többiek 1, 2, 3, vagy 4 évvel idősebbek, többnyire iskolások már. Okosak, egészségesek és jók voltak mind. Soha sem sajnáltam, később sem, hogy abban a korban csak fiúk voltak játszótársaim, mert azt hiszem, hogy olyan ügyes, mozgékony és sokoldalú játékban sohasem lett volna részem, ha történetesen mind lányok lettek volna pajtásaim. Különben sokáig sem én, sem a fiúk tudomást sem vettünk arról, hogy én leány vagyok. De azon a tavaszon mégis megkaptam az első ütést, amiért véletlenül lánynak teremtődtem. Úgy volt, hogy felhordtuk a finom sarat az árokból és Fliecinger Fülöp, a főnök – ő volt a legidősebb és a legkomolyabb fiú – kiadta a rendeletet, hogy mozdonyt és kupékat kell csinálnunk. Az én Jóska bátyám, az idősebb Kovács és Pásztor-fiú voltak a mérnökök, a többi mind inas. De aki 6 darab használható vonatkereket tudott csinálni, azt felszabadították és lett belőle segéd. Már minden gyerek felszabadult, csak én meg Pásztor Laci voltunk inasok. Végre nekem is sikerült 6 darab szép egyforma, akkurátus kereket csinálni. Vittem is a főnök elé boldogan. Azonnal segéddé akart avatni, de az egyik Kovács fiú – a mérnök – erélyesen tiltakozott, hogy lány nem lehet segéd. Ő bizony nem tűri, hogy egy igazi lány, aki még mindig szoknyában jár, segéd legyen az ő társaságukban, ha még száz kereket csinál, akkor sem [...] A szép kis kerekek pedig ott feküdtek sorba rakva a pallón a főnök előtt. A fiúk pedig összenéztek, eddig egyiknek sem jutott eszébe, hogy lány van közöttük. Most egyszerre mind megcsúfoltnak érezte magát és ellenségesen morogtak felém. Fliecinger Fülöp, a főnök pedig ült komolyan, méltóságteljesen. Úgy emlékszem ma is, mintha tegnap történt volna, pirosnyelű budlibicskával kenyeret szelt és szalonnát meg hagymát evett hozzá. Aztán szépen letette az elemózsiát egy csomó frissen nőtt fűre és megnézte mégegyszer a kis kerekeket, aztán kijelentette, hogy bizony azok szépek, szebbek mint a fiúk kerekei. „Hát aztán főnök vagyok-e vagy nem vagyok főnök?” „Az vagy, az!” – mondták a fiúk. „Nahát, akkor én azonnal segéddé avatom ezt a lányt, és akinek nem tetszik elmehet.” Jó pártfogómtól az elégtételt ugyan megkaptam, de a mag már el volt hintve, s ettől fogva oda-oda mondtak nekem, és bizony sokszor megkeserítették életemet.«

Sóskúti Margit

(részlet „Emlékiratok” című írásából)

Nagyvárosunk szülötte: Sóskúti Margit

Sóskúti Margit 1892. január 12-én született a mai József Attila úti (1894-től Laktanya körút, 1926-tól Horthy Miklós út, 1945-től viseli a költő nevét) hétemeletes házak helyén. 1919 őszéig élt itt, s Beregszászon hunyt el 1968. december 23-án. A kárpátalji városban kezdte írni az „Emlékiratok”-at, melyben a szolnoki évtizedekről is szól:

„Alig voltam 5 éves, mikor árván maradtunk. Két fiú, 7 és 9 évesek, meg én a legkisebb, szegény nagyanyánk nyakába szakadtunk. Szerencsére maradt reánk két kis rozoga ház és vagy egy holdnyi gyümölcsös kert. Az árvaságot akkor még nem igen éreztük, mert nagymama gondunkat viselte. Szolnokon laktunk, abban a szép nagy paraszt városban, mert nekem nagyon szép még most is Szolnok. Abban az időben – 32 éve már – a laktanya körúton, ahol mi is laktunk, mind nagy portás, nagy kertes házak voltak. Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni...”

Sóskúti Margit 1902-ben nagymamájával és fivéreivel
Fénykép unokái (Joanovics Rita és Péter) gyűjteményéből

Sóskúti Margit írásainak híre Németh Lászlóhoz is eljutott, s az író szorgalmazta azok kiadását. Erre azonban sajnos nem került sor, s ma is kéziratban hevernek. A Verseghy Kör próbálja Sóskúti Margit emlékét fenntartani. Ennek egyik jeleként táblát állított szülőháza helyén.

Sóskóti Margit-emléktábla a József Attila úton (a helyes halálozási év: 1968) – Fotó: Kósa Károly

Sóskúti Margit életrajza: Nevezetes szolnokiak: Sóskúti Margit, a szolnoki születésű emlékiratíró
Beregszászi síremléke: Jász-Nagykun-Szolnok megyei panteon: Sóskúti Margit
Részletek az „Emlékiratok”-ból Újházi Ede és a kis Hamupipőke, valamint — a szülőházban játszódó — Az új lakó címmel.