 |
| Sóskúti József és László az 1900-as évek elején |
»Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon [a mai József Attila út hétemeletes házakkal beépített része] végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni. Tavasszal, mikor a nap melege félig felszikkasztotta a pocsolyát, mi gyerekek felhúzódtunk a napsütötte palánk tövébe, az árok partjáról odakapartunk egy nagy rakás sarat, és kezdődött a munka. Az én kortársaim mind fiúk voltak, azok közül is csak egy volt nálamnál fiatalabb: történet Pásztor Laci, a többiek 1, 2, 3, vagy 4 évvel idősebbek, többnyire iskolások már. Okosak, egészségesek és jók voltak mind. Soha sem sajnáltam, később sem, hogy abban a korban csak fiúk voltak játszótársaim, mert azt hiszem, hogy olyan ügyes, mozgékony és sokoldalú játékban sohasem lett volna részem, ha történetesen mind lányok lettek volna pajtásaim. Különben sokáig sem én, sem a fiúk tudomást sem vettünk arról, hogy én leány vagyok. De azon a tavaszon mégis megkaptam az első ütést, amiért véletlenül lánynak teremtődtem. Úgy volt, hogy felhordtuk a finom sarat az árokból és Fliecinger Fülöp, a főnök – ő volt a legidősebb és a legkomolyabb fiú – kiadta a rendeletet, hogy mozdonyt és kupékat kell csinálnunk. Az én Jóska bátyám, az idősebb Kovács és Pásztor-fiú voltak a mérnökök, a többi mind inas. De aki 6 darab használható vonatkereket tudott csinálni, azt felszabadították és lett belőle segéd. Már minden gyerek felszabadult, csak én meg Pásztor Laci voltunk inasok. Végre nekem is sikerült 6 darab szép egyforma, akkurátus kereket csinálni. Vittem is a főnök elé boldogan. Azonnal segéddé akart avatni, de az egyik Kovács fiú – a mérnök – erélyesen tiltakozott, hogy lány nem lehet segéd. Ő bizony nem tűri, hogy egy igazi lány, aki még mindig szoknyában jár, segéd legyen az ő társaságukban, ha még száz kereket csinál, akkor sem [...] A szép kis kerekek pedig ott feküdtek sorba rakva a pallón a főnök előtt. A fiúk pedig összenéztek, eddig egyiknek sem jutott eszébe, hogy lány van közöttük. Most egyszerre mind megcsúfoltnak érezte magát és ellenségesen morogtak felém. Fliecinger Fülöp, a főnök pedig ült komolyan, méltóságteljesen. Úgy emlékszem ma is, mintha tegnap történt volna, pirosnyelű budlibicskával kenyeret szelt és szalonnát meg hagymát evett hozzá. Aztán szépen letette az elemózsiát egy csomó frissen nőtt fűre és megnézte mégegyszer a kis kerekeket, aztán kijelentette, hogy bizony azok szépek, szebbek mint a fiúk kerekei. „Hát aztán főnök vagyok-e vagy nem vagyok főnök?” „Az vagy, az!” – mondták a fiúk. „Nahát, akkor én azonnal segéddé avatom ezt a lányt, és akinek nem tetszik elmehet.” Jó pártfogómtól az elégtételt ugyan megkaptam, de a mag már el volt hintve, s ettől fogva oda-oda mondtak nekem, és bizony sokszor megkeserítették életemet.«
(részlet „Emlékiratok” című írásából)
