Magyarország–Ausztria atlétikai viadal

Magyarország–Ausztria 73:54
A magyar atléták győzelmével végződött a szolnoki MÁV pályán rendezett magyar-osztrák verseny. (MFI)

Az elhangzó szöveg: A 100 méteres síkfutásban Strukl [?] osztrák versenyző győzött 10,9 másodperces idővel. A gerelyvetést 64 méter 66 centiméteres dobásával Várszegi nyerte. A 110 méteres gátfutóversenyben 15,6 másodperc alatt Levente győzött. 4 méteres ugrásával Proksch [?] osztrák versenyző nyerte a rúdugrást.

1937. július  
Magyar Világhíradó 700.

Gázrobbanás – 1976. november 2.

Fotó: Garai Csák György

»Riadó után 

Műszaki mentőszolgálatunk 24 órán keresztül megfeszített erővel dolgozott

Ismeretes, hogy november 2-án a szolnoki Tóth Ferenc utcai 1-3 számú házban nagyerejű gázrobbanás történt melynek következtében tizenhárman veszítették életüket, köztük több kisgyerek. A riadóztatás után polgári védelmi műszaki-mentő szakszolgálati alakulatunk – Patay Árpád műszaki igazgatóhelyettes parancsnoksága alatt – százharminckét szakemberrel, szükséges gépekkel kezdte meg a mentést. Műszaki alakulatunk szakemberei huszonnégy órán keresztül megfeszített erővel dolgoztak, igen veszélyes, nehéz körülmények között.«

Építők, 1976. december

Nagyvárosi gyerekek — Sóskúti Margit írása

Sóskúti József és László az 1900-as évek elején

»Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon [a mai József Attila út hétemeletes házakkal beépített része] végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni. Tavasszal, mikor a nap melege félig felszikkasztotta a pocsolyát, mi gyerekek felhúzódtunk a napsütötte palánk tövébe, az árok partjáról odakapartunk egy nagy rakás sarat, és kezdődött a munka. Az én kortársaim mind fiúk voltak, azok közül is csak egy volt nálamnál fiatalabb: történet Pásztor Laci, a többiek 1, 2, 3, vagy 4 évvel idősebbek, többnyire iskolások már. Okosak, egészségesek és jók voltak mind. Soha sem sajnáltam, később sem, hogy abban a korban csak fiúk voltak játszótársaim, mert azt hiszem, hogy olyan ügyes, mozgékony és sokoldalú játékban sohasem lett volna részem, ha történetesen mind lányok lettek volna pajtásaim. Különben sokáig sem én, sem a fiúk tudomást sem vettünk arról, hogy én leány vagyok. De azon a tavaszon mégis megkaptam az első ütést, amiért véletlenül lánynak teremtődtem. Úgy volt, hogy felhordtuk a finom sarat az árokból és Fliecinger Fülöp, a főnök – ő volt a legidősebb és a legkomolyabb fiú – kiadta a rendeletet, hogy mozdonyt és kupékat kell csinálnunk. Az én Jóska bátyám, az idősebb Kovács és Pásztor-fiú voltak a mérnökök, a többi mind inas. De aki 6 darab használható vonatkereket tudott csinálni, azt felszabadították és lett belőle segéd. Már minden gyerek felszabadult, csak én meg Pásztor Laci voltunk inasok. Végre nekem is sikerült 6 darab szép egyforma, akkurátus kereket csinálni. Vittem is a főnök elé boldogan. Azonnal segéddé akart avatni, de az egyik Kovács fiú – a mérnök – erélyesen tiltakozott, hogy lány nem lehet segéd. Ő bizony nem tűri, hogy egy igazi lány, aki még mindig szoknyában jár, segéd legyen az ő társaságukban, ha még száz kereket csinál, akkor sem [...] A szép kis kerekek pedig ott feküdtek sorba rakva a pallón a főnök előtt. A fiúk pedig összenéztek, eddig egyiknek sem jutott eszébe, hogy lány van közöttük. Most egyszerre mind megcsúfoltnak érezte magát és ellenségesen morogtak felém. Fliecinger Fülöp, a főnök pedig ült komolyan, méltóságteljesen. Úgy emlékszem ma is, mintha tegnap történt volna, pirosnyelű budlibicskával kenyeret szelt és szalonnát meg hagymát evett hozzá. Aztán szépen letette az elemózsiát egy csomó frissen nőtt fűre és megnézte mégegyszer a kis kerekeket, aztán kijelentette, hogy bizony azok szépek, szebbek mint a fiúk kerekei. „Hát aztán főnök vagyok-e vagy nem vagyok főnök?” „Az vagy, az!” – mondták a fiúk. „Nahát, akkor én azonnal segéddé avatom ezt a lányt, és akinek nem tetszik elmehet.” Jó pártfogómtól az elégtételt ugyan megkaptam, de a mag már el volt hintve, s ettől fogva oda-oda mondtak nekem, és bizony sokszor megkeserítették életemet.«

Sóskúti Margit

(részlet „Emlékiratok” című írásából)

Nagyvárosunk szülötte: Sóskúti Margit

Sóskúti Margit 1892. január 12-én született a mai József Attila úti (1894-től Laktanya körút, 1926-tól Horthy Miklós út, 1945-től viseli a költő nevét) hétemeletes házak helyén. 1919 őszéig élt itt, s Beregszászon hunyt el 1968. december 23-án. A kárpátalji városban kezdte írni az „Emlékiratok”-at, melyben a szolnoki évtizedekről is szól:

„Alig voltam 5 éves, mikor árván maradtunk. Két fiú, 7 és 9 évesek, meg én a legkisebb, szegény nagyanyánk nyakába szakadtunk. Szerencsére maradt reánk két kis rozoga ház és vagy egy holdnyi gyümölcsös kert. Az árvaságot akkor még nem igen éreztük, mert nagymama gondunkat viselte. Szolnokon laktunk, abban a szép nagy paraszt városban, mert nekem nagyon szép még most is Szolnok. Abban az időben – 32 éve már – a laktanya körúton, ahol mi is laktunk, mind nagy portás, nagy kertes házak voltak. Az uccának csak az egyik oldala volt kövezve, ahol a tisztek jártak, itt a mi oldalunkon végig palló volt letéve. Ősszel és tavasszal, ha nagy volt a sár – az pedig bizony volt elég – két szembe jövő közül a gyengébb a pocsolyába került. Mi gyerekek nem is igen bántuk, mert jó volt a ragadós sárban tapicskolni. Nem is láttam azóta olyan finom ragadós sarat, mint az otthonit. Sok mindent lehetett belőle formálni...”

Sóskúti Margit 1902-ben nagymamájával és fivéreivel
Fénykép unokái (Joanovics Rita és Péter) gyűjteményéből

Sóskúti Margit írásainak híre Németh Lászlóhoz is eljutott, s az író szorgalmazta azok kiadását. Erre azonban sajnos nem került sor, s ma is kéziratban hevernek. A Verseghy Kör próbálja Sóskúti Margit emlékét fenntartani. Ennek egyik jeleként táblát állított szülőháza helyén.

Sóskóti Margit-emléktábla a József Attila úton (a helyes halálozási év: 1968) – Fotó: Kósa Károly

Sóskúti Margit életrajza: Nevezetes szolnokiak: Sóskúti Margit, a szolnoki születésű emlékiratíró
Beregszászi síremléke: Jász-Nagykun-Szolnok megyei panteon: Sóskúti Margit
Részletek az „Emlékiratok”-ból Újházi Ede és a kis Hamupipőke, valamint — a szülőházban játszódó — Az új lakó címmel.

Pettenkofen a Nagyvárosban

»A szabadságharc idejében élt Szolnokon egy bizonyos Sz. István nevezetű polgár. Foglalkozására nézve a bőripari kézműves céh tiszteletreméltó tímár szakosztályához tartozott. Tekintélyes, jómódú, becsületes iparosember volt, aki a városvezetés nehéz munkájában is segédkezett az elöljáróságnak. Ott lakott családjával a Nagyváros egyik szérűskertes házában a Bügén túl. Onnan járogatott ki naponkint a Zagyva-duzzasztóhoz, ahol a nyers bőrt áztatták.« Akkoriban még nem volt a városban laktanya, így az itt állomásozó katonákat részben a családoknál szállásolták el. »Sz. Istvánék újból kaptak katonákat. Gyönyörű háromszobás házukban volt elég hely. Az udvari részen, ahol a nyári konyha is állott, tíz jószágra való istálló is volt, ahova huszárokat szállásoltak el. Fent, a lakás egyik szobájába két osztrák tiszt került. Az egyik civilben valami éhenkórász piktorféle szerzet lehetett, mert üres idejében – amelyből a napok óta tartó „szélcsend” miatt most bőven kijutott – mindig a festéket pepecselte, kenegette az állványra kifeszített papirosra. Ennek a piktor-szerzetnek a nevét nemcsak akkor, hanem serdülő koromban is sokszor hallottam. Pettenkofen névre hallgatott…«
Magyary Albert iskolaigazgató, lapszerkesztő Barangolás Szolnok múltjában című sorozatának egyik epizódjában meséli el csaknem egy évszázaddal később a fenti, nagyszüleitől hallott történetet. Azért fontos számunkra, mert August Xaver Karl von Pettenkofen (Bécs, 1822. május 10. – Bécs, 1889. március 21.) osztrák festőművészről köztudott, hogy többször járt Szolnokon. Először az 1849. év elején tartózkodott városunkban csataképfestőként. 1851 és 1881 között a szakirodalom szerint tizenegy alkalommal tért vissza (több osztrák művészt is a számukra egzotikus vidékre invitálva). Erről számos alkotása tanúskodik, s arról is vannak ismereteink, hol szállt meg, hol étkezett. Egyik szálláshelyét emléktáblával is megjelölte a Szolnoki Művészeti Egyesület.

Emléktábla az egykori vár területén, a Gutenberg tér 8. számú házán  — Fotó: Kósa Károly, 2009.08.12.

A szabadságharc alatti ittlétéről azonban eddig csak az 1849. január 22-én vívott ütközetet megörökítő litográfiája tanúskodott. Magyary Albert írásából tudtuk meg tehát, hogy a Nagyvárosban (majd a szandai Nagymajorban) kapott szállást a „piktor”, akit ma már a Szolnoki Művésztelep „ősatyjának” tartunk.
A fentiek pedig talán arra a kérdésre is választ adnak, hogy miért ebben a városrészben készültek 1852-ben az első szolnoki fotográfiák egy külföldi utazófotográfus munkájaként.