Ostromnapló 1944-ből

Galgóczy Erzsébet (Szolnok, 1905. jún. 27. – Bp., 1962. márc. 27.) világi értelemben talán naplóírónak nevezhető. Ő volt az egyetlen magyar stigmatizált (Krisztus sebeihez hasonló sebhelyeket viselő), akit neveztek „nagy magyar engesztelőnek”, „Krisztus fehér vértanújának” is. 1933-tól 1944 végéig a Rákóczi úton lakott. (Egy forrás a 9. számot nevezi meg, de a házat még nem sikerült azonosítani.) A mozgásképtelen nő Itt vészelte át az ostromot, melyről feljegyzéseket készített.

Barátnőjével, Kiss K. Erzsébettel az udvaron

1944. október 8. (vasárnap): „... szívem forró érzésével kezdtem reggeli imámhoz. Be sem fejezhettem rendesen, mikor heves ágyúszót hallok, és a golyó borzalmas süvöltéssel hasított el a ház mellett. Megdermedve hallgattam ezt a nagyon új hangot. Még fel sem fogtam, mi lehet ez, máris süvöltött a másik golyó, amelynek lecsapódása itt a közelben hallatszott... Az ágyúzás egyre hevesebb lett, amelybe gépfegyvergolyók pattogása, süvöltése és puskák ropogása vegyült. Mindenki elvesztette a fejét. Jöttek a szomszédok, hogy a pincében kérjenek menedéket. Ekkor engem is felvettek és levittek a pincébe; a legsarkába, egy kis szalmára fektettek...”
Október 9.: „... Ma részleteket is hallottam az itt lefolyt harcokról. Rengeteg ház leégett, egész utcasorok... A mi udvarunkban is több gránát robbant, tele van gránáttölcsérrel. Ablak egy sem maradt épségben. De ami legjobban elszomorít, hogy az utcán igen sok halott van szanaszét...”
Október 16., hétfő: „... Az ágyúzás még mindig tart, a pincéből csak rövid időre tudnak feljönni. Én 8.-a óta nem láttam a jó Isten napját...
Szombaton újra hevesebb lett az ágyúzás...
Vasárnap délelőtt újra fokozódott az ágyúzás, délután mindig hevesebb lett a harc. Nem tudtam, kit sajnáljak jobban, kiért és miért imádkozzam, hiszen mindkét fél meg van győződve róla, hogy a legjobbat akarja...
Azt mondják, a város nagyon össze van rombolva... A mellettünk levő ház is égett az éjjel. Hajnalban az ágyúzás kezdett csendesedni, próbáltak az itteni házbeliek is oltani, de megmenteni már semmit sem lehetett. Mindenfelé sok a halott, a lakosság köréből is...”
?: „Ma hoztak fel a pincéből, és meglátogatott egy orosz főhadnagy, aki a pincéből ismert. Elszörnyülködött, hogy milyen rosszul nézek ki. Elhozta az orosz orvost, de nemigen tudott semmit tenni. Beszélni nem tudunk. Jobb, ha hagynak. Mindenáron el akart valahová vinni a kórházba. De kértem, csak hagyjon itt. Nehezen belenyugodott. Mindig vannak katonák a lakásban. Igen jók és figyelmesek. Ha esznek, hoznak be és megkínálnak, és igen zokon veszik, ha elutasítom. Így elfogadok mindent és a gyerekeknek adom. Azok igen örülnek. Néha kissé hangosabbak, ilyenkor leinti őket valamelyik: Beteg van a háznál!...”

Galgóczy Erzsébet a kertben gyerekekkel, 1933.

Az idézetek és a képek forrása: 

A szeretet nem ismer határt. Galgóczy Erzsébet élete és szenvedése 1905–1962. H. n. [1991.]