Diákélet a Nagyvárosban

Serfőző Simon író, költő 1942-ben született Zagyvarékason. Az általános iskolát Szolnokon végezte. 10–11 éves korában íratta át édesanyja az akkor Rákóczi Úti Általános Iskola névvel illetett tanodába. Erre így emlékezett később Gyerekidő című regényében:

»Rég elkezdődött a tanítás, mikor bekopogtunk az igazgatói irodába. Akkorra már áttelefonáltak a másik iskolából, tudott rólunk az igazgató.

Nem is vesződött velünk sokat. A folyosón elköszönt anyámtól, nem úgy mint én, mert elfelejtettem — a megszeppenéstől, zavaromtól —, s beterelt sietve valamelyik ajtón. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Hogy nem a mennyországban, abban egy percig sem kételkedtem, mert az csak másképpen nézhet ki. Nem olyan kopottasan, a gyerekcipők összerugdalta falaktól csúfosan, mint ahol magamat találtam.

Letelepedtem hátul, valamelyik padba, ahová az órát tartó tanárnő irányított, s jól van. Ültem.

Beletörődtem: úgyse jó már nekem sehol. Mit finnyáskodtam volna! Nem mindegy, hol vagyok?

Akár itt, akár máshol.

Nem egészen, mert rájöttem hamarosan, ez csak más iskola. Hasonlít a legelsőhöz. Ahonnan idevetődtem, azzal össze se lehet vetni. Ott nem lehetett egy jót szaladni se, olyan szűk volt az udvar. Itt egészen messzire benyúlt a kertek közé. A másik oldalon pedig még egy elgazosodott, bokros, fás rész is tartozott az iskolához. Amit rögtön a legelső szünetben körbenéztem. Keskeny Palival, aki mellém szegődött, s kikérdezgetett, ki vagyok, honnan jöttem, a hóba taposott macskacsapáson bementünk jó mélyen a bozótosba.

Becsengetéskor alig tudtunk visszaérni időre. Csupa hó, zúzmara lett a cipőnk, nadrágunk, amiről leolvadva, kiterjedt tócsává gyűlt össze a pad alatt. Tapicskált benne a bakancsunk.

A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola környéke Szolnok m. város átnézeti térképén, 1948.

Azután más volt itt hazafelé menni is. Mikor vége lett a tanításnak, s kiszabadultunk a kapun, nemsokára azt vettem észre, hogy az utcában hol itt verődött össze egy csapat gyerek, hol amott. S aztán az egyik helyen hangos nevetés tört ki, majd a másikon dulakodás, lökdösődés kezdődött. Kezdtem jobban odafigyelni, mi történik, mitől a fölbolydulás? Le ne maradjak valamiről.
Épp akkor furakodott mellém egy, a fején nagy kalánfület viselő gyerek, akinek még nem tudtam a nevét, s fölemelve a táskáját, az előttem lépegető Keskeny Pali mögé lopózott. Majd hirtelen Pali táskájára rácsapott vele, ami egyből kiesett a kezéből, le a járdára. S mivel a fatáskája drótkallantyúval záródott, akárcsak az enyém, az ütéstől kinyílt, s kiszóródott belőle füzet, könyv, tolltartó; minden, ami benne volt.
S ez történt a többi helyen is, ezért tört ki itt-ott verekedés, miközben a többiek nevettek azon, aki pórul járt: táskájából kitálalt mindent a hóra.
Keskeny Pali mint a mérges pulyka, fordult hátra, s kereste a tettest.
Mikorra megtalálta szemével, az már az utca másik oldalán kapkodta a lábát. Pali futott utána egy darabig, de annak akkora előnye volt, aligha érhette utol.
— Szétvágom, csak találkozzunk! — kullogott vissza nagymérgesen. Akkorra én mindent visszapakoltam a táskájába.
Legcsúfosabban a füzetei néztek ki, összekoszolódtak a piszkos, olvadó hótól. Jobban teszi majd, ha a számtanfüzetéből kitép pár lapot, s ami arra volt írva, átmásolja. Ahogy kinyílva ráesett a hóra, elmaszatolódtak a tintával írt betűk, számok; összefolyt az egész.
Vigasztalásul megígértem neki, hogy segítek majd a verekedésnél. Én is úgy gondoltam, akárcsak Pali, hogy meg kell leckéztetni, aki ezt tette vele, nem maradhat annyiban. Már csak azért sem, nehogy én is úgy járjak, mint ő. Nagyon nem szeretném!
— A nyakát kitekerem! — fogadkozott Pali. Amit én túlzásnak tartottam, hiszen sok erőt nem néztem ki belőle.
Nyiszlett, vékonylábú-nyakú legényke volt. Szál bélnél nem lehetett több benne.
De majd lesz valahogy. Az a fontos, hogy a holnapi reggel nem kezdődik rosszul. Nemcsak szemlélője leszek a történéseknek, hanem éppenséggel főszereplője. Ami mindjárt más.
Érdemes lesz iskolába jönni.«

Serfőző Simon. A kép forrása: www.szimamiskolc.hu