Nagyszüleim emléke

Nagyszüleim az 1950-es évek végétől az 1970-es évek elejéig, szűk másfél évtizeden át laktak a József Attila út 40. számú házban.

Nagymamám volt a "kertész": a virágok, zöldségek, gyümölcsök termesztője és árusítója. Emellett varrt, másoknak is. Így sok környékbeli asszony betért hozzá. A kaput nappal sosem zárták.

Nagyapám, Váradi Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő volt. Hozzá is gyakran jöttek rokonai, barátai és "ügyfelei". Ő egyébként nem ült mindig otthon: együtt is többször jártunk a Tiszavirág cukrászdában, ahol én sarokházat ettem, ő pedig kávét ivott, beszélgetett és újságot olvasott.

A fenti ablak mögött volt a nyári konyha és a "varroda". Mellette nagyapám műhelye, hátrább a baromfiudvar mindenféle szárnyassal. A kép jobb széléről lemaradt a kicsi kerti füstölő. Nagymamám bérfüstölést is vállalt, így a csirke, kacsa, liba, pulyka mellett gyakran volt a háznál hurka, kolbász, sonka is.

A dolgos hétköznapok után a hétvégi, ünnepi családi összejövetelek, lakomák következtek. Szinte minden megtermett hozzá a portán. A nagy tortákat is a nagymamám készítette. A bort is ő állította elő, méghozzá szőlőből! A gyümölcsfák a pálinkát is "megtermették". Nagyapám által készített edényben nagymamám főzte, s a kontyok alá is ő kutyult belőle édes császárkörte-likőrt. A lenti képen látjuk, hogy néha még pihenésre is jutott idő.

Ezek után csoda, hogy gyermekként a nyarak nagy részét náluk szerettem tölteni? Hozzájárult ehhez még szinte állandó jókedvük vagy pl. a "kincsekkel" teli fiókok hada (melyek tartalmát jobban ismertem, mint öt-hat mai fiókomét). 
Nagyapámtól kaptam egy tangóharmonikát, melyen muzsikálni tanított. (Nem rajta múlt a kevés siker.)
Külön vonzerő volt a hátsó utcára nyíló kapu, ahol időnként megszöktünk nagyapámmal (ezért "Szökő-kuccának" hívtuk), s nagymamám színlelt meglepetésére az első kapun jöttünk vissza. Számomra az is érdekes volt, hogy a ház előtt (a 4-es úton) araszolt "fél Európa" a Fekete tengerhez. 

Ez a földi "paradicsom" a porta kisajátításával szűnt meg, s most egy háromemeletes irodaház szürkéllik a helyén.

Horthy István-dombormű a tárházon

Az 1930-as években épült szolnoki gabonatárház épületén 1943. április 18-án leplezték le Erdey Dezső szobrászművész alkotását. A Magyar Világhíradó képkockáin az avatás képei mellett a tárházat és a Nagyváros apró épületeit is láthatjuk:

1943. április
Magyar Világhíradó 1001.

Az elhangzó szöveg:

A kormányzó úr őfőméltósága, valamint a kormányzóhelyettes özvegye, ifjabb nagybányai Horthy Miklós rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, továbbá a kormány tagjainak jelenlétében leplezték le Jász-Nagykun-Szolnok megye vármegyeházában [a gabonatárház épületén] a hősi halált halt kormányzóhelyettes úr arcképét. A díszközgyűlést Urbán Gáspár báró főispán nyitotta meg. „Magyarok istene, elszólítottad tőlünk élete virágjában vitéz nagybányai Horthy Istvánt, fiatal kormányzóhelyettes urunkat. Add, hogy áldozatos példaadása örökké a magyarságé maradjon, és vezesse nemzetét dicsőséges harcokon át az áhítatosan várt boldog nemzeti jövendő ígéret-földjére!” Az ünnepi beszédet dr. Kele István prelátus, felsőházi tag mondotta. „A legmagyarabb vármegye kormányzó urunk őfőméltósága szülő vármegyéje, amelynek életével a Horthy család egymást követő nemzedékei annyira összeforrtak. A kormányzóhelyettesnek a vármegye törvényhatóságának örökös tagjának, felsőházi tagjának emlékét meg akarta örökíteni, midőn az ő életnagyságú képét megfestette. Hulljon le tehát a lepel!” A kegyeletes ünnepség után a „Nostra” gabonatárház oldalfalában elhelyezett dombormű leleplezési ünnepségén vitéz Darányi Béla, a „Futura” alelnök-vezérigazgatója mondott avatóbeszédet. „Néhány hét múlva lesz évfordulója annak, hogy Magyarország főméltóságú kormányzóhelyettese, vitéz nagybányai Horthy István magas látogatásával tüntette ki az Alföld e legnagyobb gabonatárházát, a magyar gazdák fáradhatatlan és verejtékes munkásságának hatalmas kincseskamráját. Most, midőn dicső emlékét az utókor számára itt is megörökítjük, rajta keresztül és vele együtt kegyelettel emlékezünk mindazokra, akik hozzá hasonlóan a legtöbbet, életüket áldozták a Szent Istváni örök Magyarországért.” Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter koszorút helyezett el az emlékmű alatt.

A Mozdonyvezetők Otthona (2)

A mozdonyvezetőknek székházukat "1934-ben ki kellett bővíteniük. Ezt az alkalmat használták fel arra, hogy a »közösségi szellem erősítése« céljából mindazok neveit felvéssék egy szép márványtáblára, akik az »Otthon létesítéséhez, bővítéséhez anyagi segítséggel hozzájárultak«. A díszes márványtáblát a székház nagytermében helyezték el."

Dankó Imre: A vasutas város.

(Múzeumi Levelek 75. I. kötet, Szolnok, 1996.)

Az emléktábla ma az utód, a VOKE Csomóponti Művelődési Ház bejáratánál látható. Ugyanott fényképeztem le 2005-ben a tablóképet is. (Az otthon létrejöttének időpontját illető ellentmondások feloldása nem e blog feladata.)

A szolnoki Nagyvárosban játszódó regény

 

 Kertész Mihály Szökés a teknőben című regénye. Borító.

Kertész Mihály Miksa Szökés a teknőben – Két kicsapott diák kalandjai a Tiszán című ifjúsági regénye Szatmáron került ki a nyomdából 1923-ban, mégpedig azonnal két változatban: könyvként, illetve a Cimbora című, Benedek Elek által (fő)szerkesztett lapban. A szolnoki Nagyvárosban játszódó mű olyan sikert aratott, hogy 1927 októberében Bonyhádi Klingl Róbert rendező német filmet kívánt forgatni belőle Szolnokon. Ehhez meg is kapta az író engedélyét. Bár a forgatás kezdő napjában is megegyeztek, a film valószínűleg mégsem készült el. Sajnos a regény is alig hozzáférhető. Szerencsénkre azonban Kertész Mihályt még 1934-ben is foglalkoztatta a téma, s a Meder utca című tárcája révén némi képet alkothatunk a regény s a tervezett film cselekményéről:

»Kindlovits Jóska különösen élénken emlékezhetik a Bügére, mert egyszer merész vállalkozásának volt kiinduló helye. Mihók ugyanis állandó hadilábon állott az alsóbb középiskolai tudományokkal, aminek szomorú bizonyítéka volt az egyik húsvéti bizonyítvány. A sok ,,elégtelen” a végsőkig elkeserítette Mihókot, s elhatározta, hogy világgá megy. Mivel pedig gyalogolni nem akart, vasútra meg nem volt pénze, a vízi utat választotta, úgy tervezte, hogy a Bügén — a teknőben — lemegy a Tiszára, a Tiszán a Dunára, a Dunán a Fekete-tengerig. Mindezt kinézte a térképen, s egy tavaszi hajnalon fel is szerelte vitorlását, fejszéről, fűrészről sem feledkezvén meg. Az elindulás pillanatában azonban fülön csípte Illés bácsi, s dugába dőlt a merész vállalkozás. De a szökési kísérletről tudomást szereztünk, s a ma már boldogult Batizy Guszti, az osztály poétája, hatalmas hősi költeményben írta meg az esetet. A bevezető sorokra most is emlékezem: ,,Büge vize zavaros, Mihók most a kormányos. Hangzanak a parancsszavak: Van-e fűrész a ladik alatt?...”«

Kettő az "Öt Házak" közül

Fotó: Jason Scogna (jasonscogna.com)

Az 1920-as évek második felében egyemeletes házakat építtetett tisztviselőinek a  MÁV.  (Lásd az "Öt Házak" a Nagyvárosban című bejegyzést!)  Ezekből sajnos mára részben szükséglakások lettek, s inkább szociofotók készítésére ösztökélnek, mint városunk építészeti értékeinek bemutatására. Itt készítette egyetlen közzétett szolnoki fényképét az Egyesült Államokban született, Olaszországban élő nyelvtanár, Jason Scogna, aki 2011-ben látogatott városunkba.

Fotó: "Napraforgoo" (flickr.com)

Ugyane két Mártírok úti épület közé kukkantott be 2008-ban a felvételeit "fedőnéven" közzétevő Napraforgoo is.
A jelenlegi állapotot saját felvételeimmel illusztrálom: