Hanzély Pál emléktábla — 1932

Csendőrségi Lapok, 1932. jan. 15. (részlet)

»Impozáns keretek közt leplezték le nemes Hanzély Pál, az életmentő hős főhadnagy emléktábláját

Pénteken délelőtt 11 órakor hatalmas embertömeg igyekezett a Horthy Miklós úti katonai laktanyához. Közéleti előkelőségek, magasrangú katonatisztek, egyszerű munkásemberek gyülekeztek egy hős katona emléktáblájának leleplezéséhez, aki saját életét adta oda, hagy mások életét megmentse. Csendesen szemetelt a téli eső, mintha az ég is siratta volna az önfeláldozó hőst.

Öt esztendővel ezelőtt január 8-án történt a tragikus eset. Nemes Hanzély Pál honvéd főhadnagy saját élete árán mentett meg két korcsolyázót, akik alatt beszakadt a jég a laktanya mögötti kubikgödrökben. Két emberéletet megmentett, rajta már nem tudtak segíteni. Meghalt fiatalon, hősiesen, katonásan. Az egész ország osztatlan részvéte mellett temették el, Ravatalán megkapta a legnagyobb életmentő kitüntetést a kormányzótól a „signum laudist”.

A város utcát nevezett el róla, de mindenki érezte, hogy valami még kijár ennek a nemes vitéznek, egy olyan emlékmű, amely örökké fogja hirdetni a magyar katona bátorságát, a magyar katona hősiességét.

Most, hogy eljutottunk az ötesztendős évfordulóhoz, a város áldozatkész közönségének jóvoltából elkészült az emlékmű, amelyet a gyalogsági laktanya kerítésének falába helyeztek el.

Az egyszerű márványtáblán ez áll:

Két emberéletnek vízbefulladástól való megmentése közben 1927. január 8-án hősi halált halt nemes Hanzély Pál honvéd főhadnagy emlékét hálás kegyelettel őrzi a város közönsége.

Az ünnepélyes leleplezésen megjelent, vitéz Kárpáthy Kamilló tábornok, a magyar hadsereg főparancsnoka, Tinódi Varga Sándor tábornok, a hős főhadnagy nagybátyja. Megjelentek a helybeli zászlóalj tisztjei, katonái, a zokogó édesanya özv. dr. Hanzély Lászlóné, a vigasztalhatatlan testvér Hanzély Jolánka. A polgári hatóságok vezetői is nagyszámban vettek részt. Megjelentek Almásy Sándor főispán, Csuka Iván vm. II. főjegyző, Joodi Miklós p. ü. ig., dr. Fuchs Gyula törvényszéki elnök, Borsos József ügyészségi elnök, Scheftsik István főszolgabíró, Lengyel Sándor árvasz. ülnök, dr. Jeszenszky József főispáni titkár, dr.

Szabó Ferenc tb. főszolgabíró, Sárközy György v. tanácsnok és a város több közéleti előkelősége.

A „József Nádor” gyalogezred zenekarának Rákóczi nyitányával kezdődött az ünnepség. Utána dr. Rankay József százados tartotta meg költői szépségekben bővelkedő ünnepi beszédet, amely mély nyomokat hagyott mindenki lelkében. Példaképpé állította hős bajtársát, aki saját életét nem féltette, hogy másokat megmentsen a halálos veszedelemből. — Az ő nemes lelke elment közülünk, mondotta a szónok — de kegyeletes emléke örökké élni fog mindnyájunk szívében.

A legénységi dalárda énekszáma következett, majd dr. Sárközy György v. tanácsnok rövid kegyeletes szavak kíséretében átadta az emléktáblát a honvédzászlóaljnak. A Hiszekegy hangjai után Laczhegyi Zoltán őrnagy a 2 honvédgyalogezred I. zászlóalj nevében átvette az emléktáblát. A Hymnus eléneklése után a katonai laktanya tiszti étkezdéjében ebéd volt, a katonai valamint a polgári hatóságok vezetői részére.«

Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok, 1932. jan. 10.

Csendőrségi Lapok, 1932. jan. 15.

Úszóverseny a MÁV uszodában — 1943

Ifj. vitéz Horthy Miklós rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter megnyitja a „Búvár Kund” jelvényszerző úszóversenyt

Elhangzó szöveg: 

A szolnoki „Búvár Kund” jelvényszerző versenyeket a Magyar Úszó Szövetség elnöke, ifjabb vitéz nagybányai Horthy Miklós, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ünnepi beszéde nyitotta meg. „Magyar Ifjúság, lányok és fiúk! A Búvár Kund úszóversenyekkel ősi eszményképet kívánunk szolgálni és feleleveníteni. Célunk még az is, hogy a testileg erős, szellemileg felkészült és a világ legkiválóbb népeinek fiaival is teljesen egyenrangú magyar ifjúságot neveljünk. Ti pedig derék magyar lányok és fiúk menjetek mindnyájan egy irányba: a józan magyar erő és szellemiség irányvonalán! E hazát becsülettel meg kell védenünk és szebbé, boldogabbá és termékenyebbé téve kell majd hátrahagyni az utánunk jövő nemzedékeknek.”

1943. szeptember
Magyar Világhíradó 1021.

Ostromnapló 1944-ből

Galgóczy Erzsébet (Szolnok, 1905. jún. 27. – Bp., 1962. márc. 27.) világi értelemben talán naplóírónak nevezhető. Ő volt az egyetlen magyar stigmatizált (Krisztus sebeihez hasonló sebhelyeket viselő), akit neveztek „nagy magyar engesztelőnek”, „Krisztus fehér vértanújának” is. 1933-tól 1944 végéig a Rákóczi úton lakott. (Egy forrás a 9. számot nevezi meg, de a házat még nem sikerült azonosítani.) A mozgásképtelen nő Itt vészelte át az ostromot, melyről feljegyzéseket készített.

Barátnőjével, Kiss K. Erzsébettel az udvaron

1944. október 8. (vasárnap): „... szívem forró érzésével kezdtem reggeli imámhoz. Be sem fejezhettem rendesen, mikor heves ágyúszót hallok, és a golyó borzalmas süvöltéssel hasított el a ház mellett. Megdermedve hallgattam ezt a nagyon új hangot. Még fel sem fogtam, mi lehet ez, máris süvöltött a másik golyó, amelynek lecsapódása itt a közelben hallatszott... Az ágyúzás egyre hevesebb lett, amelybe gépfegyvergolyók pattogása, süvöltése és puskák ropogása vegyült. Mindenki elvesztette a fejét. Jöttek a szomszédok, hogy a pincében kérjenek menedéket. Ekkor engem is felvettek és levittek a pincébe; a legsarkába, egy kis szalmára fektettek...”
Október 9.: „... Ma részleteket is hallottam az itt lefolyt harcokról. Rengeteg ház leégett, egész utcasorok... A mi udvarunkban is több gránát robbant, tele van gránáttölcsérrel. Ablak egy sem maradt épségben. De ami legjobban elszomorít, hogy az utcán igen sok halott van szanaszét...”
Október 16., hétfő: „... Az ágyúzás még mindig tart, a pincéből csak rövid időre tudnak feljönni. Én 8.-a óta nem láttam a jó Isten napját...
Szombaton újra hevesebb lett az ágyúzás...
Vasárnap délelőtt újra fokozódott az ágyúzás, délután mindig hevesebb lett a harc. Nem tudtam, kit sajnáljak jobban, kiért és miért imádkozzam, hiszen mindkét fél meg van győződve róla, hogy a legjobbat akarja...
Azt mondják, a város nagyon össze van rombolva... A mellettünk levő ház is égett az éjjel. Hajnalban az ágyúzás kezdett csendesedni, próbáltak az itteni házbeliek is oltani, de megmenteni már semmit sem lehetett. Mindenfelé sok a halott, a lakosság köréből is...”
?: „Ma hoztak fel a pincéből, és meglátogatott egy orosz főhadnagy, aki a pincéből ismert. Elszörnyülködött, hogy milyen rosszul nézek ki. Elhozta az orosz orvost, de nemigen tudott semmit tenni. Beszélni nem tudunk. Jobb, ha hagynak. Mindenáron el akart valahová vinni a kórházba. De kértem, csak hagyjon itt. Nehezen belenyugodott. Mindig vannak katonák a lakásban. Igen jók és figyelmesek. Ha esznek, hoznak be és megkínálnak, és igen zokon veszik, ha elutasítom. Így elfogadok mindent és a gyerekeknek adom. Azok igen örülnek. Néha kissé hangosabbak, ilyenkor leinti őket valamelyik: Beteg van a háznál!...”

Galgóczy Erzsébet a kertben gyerekekkel, 1933.

Az idézetek és a képek forrása: 

A szeretet nem ismer határt. Galgóczy Erzsébet élete és szenvedése 1905–1962. H. n. [1991.]

A Nagyváros légifotókon

A kép felső részében a Nagyváros észak-keleti "sarkát" látjuk. Bal szélen a Konstantin utca, tőle jobbra a Mikszáth utca (előtte a körforgalom), A József Attila úton tovább (jobbra) haladva a kép szélén a Bercsényi utca és a Hunyadi út kezdete.

A fotó alsó harmadán keresztül a József Attila út húzódik, a jobb szélen a Bercsényi utcába látunk be.

Az előtér középpontjában az Eötvös téri, "Gólya" körforgalom (jobb szélen a víztorony). Jobbra a József Attila út indul, a "kanyar" előtt balra a Hunyadi út ágazik el, a jobb szélen a 7 emeletes lakóházak sorakoznak.

A kép közepét a tűzoltóság épülete és udvara foglalja el.

......................................................

A képek forrása: www.legifoto.com

Diákélet a Nagyvárosban

Serfőző Simon író, költő 1942-ben született Zagyvarékason. Az általános iskolát Szolnokon végezte. 10–11 éves korában íratta át édesanyja az akkor Rákóczi Úti Általános Iskola névvel illetett tanodába. Erre így emlékezett később Gyerekidő című regényében:

»Rég elkezdődött a tanítás, mikor bekopogtunk az igazgatói irodába. Akkorra már áttelefonáltak a másik iskolából, tudott rólunk az igazgató.

Nem is vesződött velünk sokat. A folyosón elköszönt anyámtól, nem úgy mint én, mert elfelejtettem — a megszeppenéstől, zavaromtól —, s beterelt sietve valamelyik ajtón. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Hogy nem a mennyországban, abban egy percig sem kételkedtem, mert az csak másképpen nézhet ki. Nem olyan kopottasan, a gyerekcipők összerugdalta falaktól csúfosan, mint ahol magamat találtam.

Letelepedtem hátul, valamelyik padba, ahová az órát tartó tanárnő irányított, s jól van. Ültem.

Beletörődtem: úgyse jó már nekem sehol. Mit finnyáskodtam volna! Nem mindegy, hol vagyok?

Akár itt, akár máshol.

Nem egészen, mert rájöttem hamarosan, ez csak más iskola. Hasonlít a legelsőhöz. Ahonnan idevetődtem, azzal össze se lehet vetni. Ott nem lehetett egy jót szaladni se, olyan szűk volt az udvar. Itt egészen messzire benyúlt a kertek közé. A másik oldalon pedig még egy elgazosodott, bokros, fás rész is tartozott az iskolához. Amit rögtön a legelső szünetben körbenéztem. Keskeny Palival, aki mellém szegődött, s kikérdezgetett, ki vagyok, honnan jöttem, a hóba taposott macskacsapáson bementünk jó mélyen a bozótosba.

Becsengetéskor alig tudtunk visszaérni időre. Csupa hó, zúzmara lett a cipőnk, nadrágunk, amiről leolvadva, kiterjedt tócsává gyűlt össze a pad alatt. Tapicskált benne a bakancsunk.

A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola környéke Szolnok m. város átnézeti térképén, 1948.

Azután más volt itt hazafelé menni is. Mikor vége lett a tanításnak, s kiszabadultunk a kapun, nemsokára azt vettem észre, hogy az utcában hol itt verődött össze egy csapat gyerek, hol amott. S aztán az egyik helyen hangos nevetés tört ki, majd a másikon dulakodás, lökdösődés kezdődött. Kezdtem jobban odafigyelni, mi történik, mitől a fölbolydulás? Le ne maradjak valamiről.
Épp akkor furakodott mellém egy, a fején nagy kalánfület viselő gyerek, akinek még nem tudtam a nevét, s fölemelve a táskáját, az előttem lépegető Keskeny Pali mögé lopózott. Majd hirtelen Pali táskájára rácsapott vele, ami egyből kiesett a kezéből, le a járdára. S mivel a fatáskája drótkallantyúval záródott, akárcsak az enyém, az ütéstől kinyílt, s kiszóródott belőle füzet, könyv, tolltartó; minden, ami benne volt.
S ez történt a többi helyen is, ezért tört ki itt-ott verekedés, miközben a többiek nevettek azon, aki pórul járt: táskájából kitálalt mindent a hóra.
Keskeny Pali mint a mérges pulyka, fordult hátra, s kereste a tettest.
Mikorra megtalálta szemével, az már az utca másik oldalán kapkodta a lábát. Pali futott utána egy darabig, de annak akkora előnye volt, aligha érhette utol.
— Szétvágom, csak találkozzunk! — kullogott vissza nagymérgesen. Akkorra én mindent visszapakoltam a táskájába.
Legcsúfosabban a füzetei néztek ki, összekoszolódtak a piszkos, olvadó hótól. Jobban teszi majd, ha a számtanfüzetéből kitép pár lapot, s ami arra volt írva, átmásolja. Ahogy kinyílva ráesett a hóra, elmaszatolódtak a tintával írt betűk, számok; összefolyt az egész.
Vigasztalásul megígértem neki, hogy segítek majd a verekedésnél. Én is úgy gondoltam, akárcsak Pali, hogy meg kell leckéztetni, aki ezt tette vele, nem maradhat annyiban. Már csak azért sem, nehogy én is úgy járjak, mint ő. Nagyon nem szeretném!
— A nyakát kitekerem! — fogadkozott Pali. Amit én túlzásnak tartottam, hiszen sok erőt nem néztem ki belőle.
Nyiszlett, vékonylábú-nyakú legényke volt. Szál bélnél nem lehetett több benne.
De majd lesz valahogy. Az a fontos, hogy a holnapi reggel nem kezdődik rosszul. Nemcsak szemlélője leszek a történéseknek, hanem éppenséggel főszereplője. Ami mindjárt más.
Érdemes lesz iskolába jönni.«

Serfőző Simon. A kép forrása: www.szimamiskolc.hu